Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-10-10 / 79. szám
7 V A C í HIRL AP egy golyóbis a gyomromban és a tisztelendő úr ilt adja nekem föl egy rejtvény! Azoknak a szegény tisztviselőknek alig van ma mit enniök. mit törődnek azok a holnappal ? A mai fizetésük oly silány, hogy a hó 10 én már nem marad semmi sem belőle, most abból még fizessenek nyugdijjárulékot pláne visszamenőleg, a mi némelyeknél csinos kis summát tesz ki, ha azt akarjuk, hogy nyugdijukba az eltöltött szolgálati éveik is beszámíttassanak. Azért nem érdemes 40 évig nyugdijjárulékot fizetni, hogy 40 év múlva a mai fizetésekkel menjenek nyugalomba. A város tisztviselői körülbelül egy hónappal ezelőtt készítettek egy fizetési tervezetet a melyet tanulmányozás végett megküldöttek az összes városi képviselőknek. Ezen tervezet a méltányosság alapján készülhetett, mert a hány városi tisztviselővel és városatyával találkoztam azok mind osztatlan elismeréssel nyilatkoztak róla. Egy idő óta azonban nem hallani e tervezetről semmit. Érdeklődtem az ügy iránt és azt hallottam, hogy a tervezetet elejtették. Még pedig azért, mert az 26607 korona kiadás többletet jelent a városnak. No hát kérem én azt nem hiszem el, hogy ez volna az oka a tervezet gyors kimúlásának. A latin azt mondja aut aut tertinu non datur. Vagy méltányos és reális alapon készült ez a tervezet és ez esetben mellékes, hogy 26 vagy 22 ezer korona megterhel tetőst jelent évente a városra nézve, vagy pedig nem méltányos és nem is reális és ez esetben elvetendő. Ez a 26 ezer korona nem is oly nagy öszszeg. A fele megtérül abból a két millió koronának városunkra eső hányadából, a me lyet a kormán” a városok segélyezésére az 1909. évi budgette felvett. Az igaz hogy az a pótadókulcs alapján körülbelül 16 ezer koronát kitevő, összeg még nem folyt be városunk pénztárába, hanem mikép Mohamed koporsója ég és föld között azonkép lebeg ez az összeg is a városok és a pénzügyminisztérium között. De nem is ez a fő. Ha meg nem is kapta meg a város majd megkapja. Jó pénz az. Még ha jövőre utalványozza is ki. A fő a dologban az, hogy ez egy reális fix összeg a mit a város az év, költségvetésébe egész bátran beállíthat. A mi pedig a pótadó felemelését illeti, azzal ma már mindnyájan tisztában vagyunk, hogy ezt a békát le kell nyelnünk, ha akarjuk, ha nem. Én szívesebben nyelek le egy nagy békát egyszerre, mint sok fiatal békát egymásután. Szentül hiszem, hogy a többi városi képviselő társaim a békák ügyében, ha már azokat tényleg le kell nyelni, az én álláspontomat teszik magukévá és uem zárkóznak el ridegen a mi derék városi tisztviselőink méltányos fizetésjavitásától. Elvégre ők a közhivatalokban mégis csak a mi ügyeinket szolgálják. A mi Polgármesterünket pedig egy tekintetben megnyugtathatom. A pótadó felemelés miatt vád őt soha sem fogja érni, bizalmunk iránta a régi marad. A pótadófelemelés ügyének el kellett következni, mert ez szükségszerűképeni consecutivéja a városok egészséges modern továbbfejlődésének. Képviselő. Vasárnapi levél. A Váci Dalegyesületről. A kecskeméti országos dalosverseny hatása alatt néhány lelkes férfiú feltámasztotta, életrekeltette a még nem is oly régen népszerű, „Váci Dalegyesület“-et. A nyilvánosság előtt október 6-án, a Tulipán- Egyesület gyászünnepélyén szerepelt ismét: először. Bár kicsiny volt a kar, mégis az előadás szabatos, megfelelő, élvezhető volt. Pedig ez újjászületése óta csak két-három hét telt el: nagy várakozással, vérmes reményekkel nem kecsegtethette magát sem az előadó (a Dalegyesület), sem pedig a hallgató (a közönség.) Egy oly város, melynek úri társadalma a kúltúrát ápolja, azt fejleszti, néni lehet el dalegyesület nélkül. A magyar kultúrának a magyar zene, a magyar dal, nóta egyik legszebb virága. A magyar dallal meghódíthatjuk ellenségeinket, kibékíthetjük békétlenkedő honfitársainkat, megszelídíthetjük önmagunkat. A jelent jellemzi az idegesség, ingerültség, ingerlékenység, ezeknek leghatásosabb csillapitószere a zene, a dal, a magyar nóta. Tehát úgy a köznek, mint az egyénnek egyik szükséges tényezője a muzsika, az ének. A kulturális fejlődést a dalegyesületek elősegítik. Vác kulturális élete hiányos, szegényesebb a Váci Dalegyesület nélkül. Már vau egy kisded csoport, a melyik úgy a köz, mint saját érdekében a keddi és pénteki próbák elmaradhatatlan résztvevője. Ha ez a törzs (most 10—12 tagú) 25—30 tagot fog számlálni, Dalegyesületüuk jövője biztosított, célját, hivatását betölti. Társadalmi életünkre egészséges irányban való íejlődhetése szempontjából is jótékonyan hat a Dalegyesület. Tagjai társadalmunk számos rétegét képviselik : ez együttes munkálkodás, érintkezés nem marad eredmények nélkül. A kinek úgy esik jól, addig tartózkodik ott még a próba tart, a ki azonban meg van győződve az egymással való érintkezés szükségességéről, hasznáról, az akár a próba előtt, de még inkább a próba után 1, esetleg l1/» órát kedélyesen elszórakozik. Vannak, a kik a dalárdát a kártyások találkozóhelyének mondják. Rosszindulatú beszéd ez A próba alatl nem kártyázik senki sem, a próba után pedig kinekkinek egyéni Ízlése szerint szórakozni — akár kártyázni, akár tekézni, vagy dominózui — egyéni szabadsága. A dalárda nem jogcím a kártyázásra, hanem csak alkalom — a próba után — s azoknak, a kik különben is kártyáznának, legfennebb másutt és drágábban (a kávéház mindenesetre ilyen). A ki szereti a dalt s ezen felü a magyar kultúrának, a művészetnek még ha csak szerény közkatonája kíván is lenni, nem A jó Isten a megmondatója merre nem csavarogtunk össze-vissza mindenütt feltűnést keltett 9 főből álló fekete képű csapatunk, amelynek éllén Hübschl haladt Bárdossal, közöttük kicsinységem még kisebbé töpörödött. A Pista gyerekkel az egész útvonalon sok baja volt a fővezetőségnek. Nem hiába volt Berlinben, nem csoda hogy megsoványodott de sokat is tanult, nagyot haladt. Nem mehetett el mellettünk szép leány, szép asszony, hogy Pislának ne lett volna hozzájuk valami magasztaló szava, természetesen magyaros németséggel beszélt, s a hölgyek dehogy haragudtak, sőt mosolyogtak. A Sandi gyerek sem akart elmaradni, Pista példáján íelbátorodva nekiesik egy arra haladó kis leánynak s kezdi a társalgást ekképen: «Sie Herr Freulein!» tovább nem folytathatta. mert háta mögött a fölséges nép hahotába fogott. Hajónkat az állomásnál a magas, meredek kőparton sehogyan sem tudtuk levinni, s mert az állomás udvara a következő szabad térségtől magas kerítéssel volt elválasztva, nem volt más hátra, mint hajónkat az állomás árukkal megrakott hatalmas udvarán át, ki az utcára vinni. Kénytelenek voltunk 5 jól megtermett magyar képű tragor sarki polgárt felszólítani ékes német nyelven, hogy vigyék hajónkat az innen mintegy 200 méterre levő lépcsőkig. A megszólított polgárok a nőmet szóra magyarul feleltek. Nagyon megörültünk a magyar testvéreknek, de kértek is a csónak szállításért 10 koronát. Váctól-Bécsig való szállításért sem igen fizettünk többet, mint itt 200 méterért. A Rudolfs Brücke fölött a lépcsőfokokon a csónakszállitás alatt összegyűlt hatalma» ember asszony és leánytömeg szeme láttára gyorsan átöltözködtünk, Csodálkozott is a német a 9 fekete gyereken, aki mind úgy dülleszgette a mellét, feszitette az izmait, mintha azt akarták volna mondani egy szivvel-lélekkel, no gyere német. Zsákjainkat elhelyeztük, s a szokatlanul sebes vízben egy hatalmas fordulattal útnak irányítottuk nyolcasunk orrát. A tömeg hocholására éljenzéssel feleltünk s repültünk az első napra kitűzött célunk Pozsony felé. A csapatt a következő összeállításban evezett. 1- es Nagy Sándor. 2- es Tóth Sándor. 3- as Beöthy Sándor. 4- es Czermann József még nem Sándor. 5- ös Horváth Kálmán tb. Sándor. 6- os Hübschl Kálmán leendő Sándor. 7- es Bárdos Ernő címzetes Sándor. 8-as Hufnagel Sándor. korm. Freysinger Pista, aki soha sem lesz Sándor. Gyönyörű napsugaras délelőtt volt. Az égen nem látszott egy tenyérnyi felhőcske sem. Az indulásnál mindjárt erős aiszelet kaptunk, de tekintve az ár sehes voltát aránylag a nálunk megszokott normális sebességgel haladtunk. Alig futunk 2—3 kilómétert, az idegen vizen felette óvatos sztrókunk egy kétségbeesett állj kiáltással megállítja azyevezést, s olyan ábrázattal néz hol a csónak jobb felére, hol a bal felére, hol a fenekére, mintha valami mélyről jövő sejtelmes hangot akarna megérteni. — Halljátok! mi ez? nem hall átok ? Hallottuk bizony mi is, s minél merevebben figyeltünk, annál jobban hallottuk valami olyan sistergés szerű morajt, mintha a csónakunk forrott volna. Olyan voll: az a hang, mintha valami titkosan működő gőzgép lett volna valahol elrejtve a hajónkban. Kerestük de nem találtuk. Hufnagel Sandi sietett ijjedtében kijelenteni, hogy ő bizony ezzel a hajóval tovább nem megy egy tapodtat sem tovább, mert ezt valami bolond német megbabonázta, s menten izzé-porrá törik Alig tudtuk megnyugtatni.
