Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-09-12 / 71. szám
Huszonharmadik évfolyam. 71. szám. Vác, 1909. szeptember 12. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Egy ravatal körül. Vác szept. 11. Mig élt, odatartozott a megvert emberek közé, kiket az Élet megcibált, megrugdalt, megtaposott. Pedig nem is volt rossz ember. Még azok sem tartották rossznak, a kik nem szerették, a kik nem értették. Az a nehány pedig, a ki megértette, meghatva, visszafojtott zokogással állta körül egyszerű koporsóját. Mert egyszerű volt, akár csak az élete. És ott állott a ravatal fejénél az asszony. Egy gyászbaborult, búbánatos, megtört nádszál. Nem is volt feleség, vagy -hitves, csak egyszerűen szerető nő és gondos anya. Mert mellette állott egy mosolygó, kékszemű Murilló-arcu kis leányka. Gyermeke a. zokogó, megtört asszonynak, árvája az immáron megpihent embernek és mostohája az emberi társadalomnak ... A ravatalszoba komor falai között felhangzott az „oremus.“ Ez alatt pedig lüktető agyamban ezerféle gondolat kergette egymást A mai társadalomnak előítélete, fonáksága, erkölcse és egyéb hazugságai bő tápot nyújtottak forrongó képzeletemnek. Magam elé varázsoltam ennek a kihűlt embernek a történetét, mikor még nem verte meg őt az Élet. 'í Talán 23 éves lehetett. Daliás, pezsgővérű, ábrándos szép fiú. Ambiciózus, rokonszenves tisztviselője a városnak. És szeretett egy leányt, a kit jóformán nem is ismert. Fiatalos hévvel, titokban, félve, őszintén és szívből. Köztük a társadalom nagy válaszfalat vont. A leány nagyon szegény volt, koldus leánya, ő városi tanácsosé. És a legény nem mert szembeszállani a társadalom előítéletével. Inkább tovább hordta gyötrődő kínjait szerelmes szivében. Követte a leányt utcárólutcára, sárban, hóban, éveken keresztül, anélkül, hogy szóba mert volna vele állani. Egyszer azután megjelent a leány körében egy másik férfi. Ellentéte a rajongónak. Nyíltan fellépő, hidegen számitó, mézes szavai csábitó. És ez célt ért. Megejtette a leányt. Úgyszólván a rajongó szemeláttára. És ez az eset felbillentette lelkének egyensúlyát. A szivét meg összezúzta. Ettől kezdve kerülte az embereket, elhagyta barátait, még tisztviselő társaival is csak hivatalos ügyben érintkezett. Feledni akart. Folyton a törvénykönyveket bújta, éjjeleken át tanulta a közigazgatás paragrafusait és egyike lett a város legzseniálisabb tisztviselőinek. Az elreppenő évek lassankint beheggesztették a szivén ütött sebeket. Lelkében a nagy érzés már-már kihalt, midőn a szív újból összehozta őt egy nőve). Ezúttal egy több gyermekű özveggyel. Ez az asszony nagyon hasonlított az ő első szerelméhez. Szakasztott olyan volt. És megszerették egymást. Egybekelésüknek azonban nagy akadálya volt. A nő férje után nyugdijából tartotta fenn a családját. Ha férjhez megy, nyugdiját elveszíti. A megvert embernek pedig kevesebb volt a városnál a fizetése, mint az özvegynek a nyugdija. Gondolt tehát egy merészet és nagyot. Egyszerűen felrúgta az úgynevezett tisztes társadalmi morált. Neiu habozott, nem halogatott semmit. Félt, hogy úgy jár, mint az első szerelmével. Elment az asszonyhoz lakni. Hogy senki se zavarhassa őket boldogságukba, elbújtak az emberek elől egy Vác melletti faluba és onnan járt be a megvert ember naponta a hivatalába. És ez az ember bámulatos példával szolgált volna sok férjnek és családapának. Nélkülözött, éhezett, rongyosan járt, csak hogy családjának kényelmet biztosíthasson, mert hát bizony nagy családdal volt. És mióta életének ifjú rügye fakadt, azóta még fáradhatatlanabbá vált. Bár beesett, sápadt arcán ott ült a tüdővész mementó mórija, azért minden nap megjelent a hivatalban teendőit ellátni a megszokott pontossággal és lelkiismeretességgel. Az utóbbi hónapokban mind nagyobb hullámokat vert a városi tisztviselők fizetésrendezésének ügye. A tervezet méltányolni akarta 17 évi hűséges szolgálatát és ezért jelenlegi fizetését majdnem kétszeresre tervezte. Boldogan siettem az uj tervezettel szobájába és örvendve tettem azt le asztalára. És ennek az embernek még egy arcizma sem rándult meg. Egykedvűen emelte fel bal kezét és lemondóan lendített vele egyet, cinikusan megjegyezve. »Monsigneur, nem érem azt már én meg, de talán maga se.« Annyi iróniával, annyi szarkazmussal mondta ezt, hogy szinte megdöbbentem. Pedig igazat mondott. Nem érte azt már meg, a mi után pedig titokban sokszor vágyott. Azt, hogy nevet adjon annak a nőnek, a kitől azt elvette, no meg annak a kis kékszemű, szöszke leánykának, a kiben a meg-A bizonyítvány. (Egy rossz tanuló elbeszélése.) Irta : Lengyel Margit. — Minő meglepetés vár az idén aggódó apátok számára? Ezt a részint kérdő, részint óhajtó, — de tulajdonképpen sóhajtó mondatot a vizsgák közeledtével mindig elrebegte'a papa, a ki a mi jóvoltunkból hasztalan szomjúhozott egy kis szülői dicsőség után. A mama is gyakorta hivatkozott könyfátyolos szemekkel ama boldog anyákra, kiknek vérei a kitűnő rendűek méltán ünnepelt csoportjába tartoznak. Mi állhatatosan kitartottunk elveink mellett és minden derűs Ígéret és sötét fenyegetődzés dacára, csupán szelíd vonalakból alkotott négyesekkel és mokányosan kunkorodó ötösökkel gazdagítottuk a megszentelt családi hagyományokat . . . A balzsamos, zöld barackot hozó nyár kellemes összhangjába a szemrehányások bántó akkordjai vegyültek. — Érthetetlen! pattant fel naponkint a papa. Hogy éppen engem áldott meg az ég ilyen tehetségtelen gyerekekkel . . . Engem, a ki első eminens voltam minden osztályban ... — Ötös jobb, mint az egyes, jelentette ki Elzácska. Mert öt krajcárért is több cukrot kapni, mint egyért . . . — Igazán nem tehetek róla, — védekezett az öcsém, a harmadik elemista Gyuszi. — Nem tehetsz róla? Hát ki tehet ?Talán bizony én? — Az egésznek a hipnózis az oka . . . — A hipnózis? — Igen . . . Mert a hipnózis közönséges svindli . . . Meggyőződtem róla, hisz alkalmaztam a tanáromon . . . — A tanárodon ? — Gondoltam, sok munkaerőt takarítok meg, ha vizsga előtt szuggerálom őt, hogy meg ne buktasson . . . Rá is meresztettem a szememet legalább két óra hosszat . . . — De persze, mint médium hasznavehetetlennek bizonyult . . . Nagyon helyes . . . Azt az embert megkéne aranyozni . . . — Úgy tanultuk, csak az értéktelen tárgyakat szokás megaranyozni . . . — És te Dezső ? Balsikeredet te is a delejezésben való csalódásnak köszönhetted? — Nem ... Én az emberiség ama nagyjait tartom szem előtt, kik az iskolában szekundákat, de az életben a halhatatlanság babérját aratták . . . — Szép . . . Tehát alaposa remény, hogy majdan büszkén vallhatlak fiamnak ... Ilyen a mai nemzedék . . . Mások voltunk mi régiek . . . Minő más voltam én első eminens koromban . . . Mikor ehhez a ponthoz értünk, apa felmelegedett a dicső elődök példájára és a múltak homályos birodalmában kalandozgatva, meghatott, visszavarázsoló mosoly kíséretében szedte sorra saját diákköri élményeit. — Bizony fiúk ... A mi számunkra még szentély volt az iskola ... A tanerőkben a felsőbb hatalmat tiszteltük, kiknek tanításait tudományszomjas lelkünk mohón szívta fel. — Soha se rajzoltatok róluk torzképet? Kérdém megilletődve. — Egeret se csempésztetek a katedra fiókjába? Érdeklődött melegen Gyuszi. Egy lesújtó pillantás elnémította közbeszólásainkat és apa zavartalanul tovább merengett. — Milyen szép, meleg nap is volt az . . . Az érettségi után, mikor eldőltek az önképzőköri pályázatok . . . Fojtott, szorongó reménykedéssel álltam a túlzsúfolt teremben és az ünnepélyes arcok közepette szivdobogva lestem az eredményt.Képzelhetitek abennem, tomboló, ujjongó diadalérzetet, mikor a kiváncsi tekintetek kereszttüzében átvettem a mértani pályázat húsz koronás aranyát . . . — Sok süteményt lehetne azon venni, —
