Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-09-12 / 71. szám
V A C í HÍRLAP vert ember vére kering. Még kenyeret sem hagyhatott hátra részükre. Még a gyermekének sem . . . Lehajtott fejjel megyek a koporsó után. Nagyon kevesen kisértük örök útjára. Pedig megérdemelte volna, hogy ott legyünk mindannyian olcsó napszámosai a városnak. A sírnál elnéztem azt a szerencsétlen özvegyet. Olyan elhagyatottan állt a sirgödör szélén, mintha a maga életét temette volna abba bele. Valami kis kohold marcangolta szivemet és nógatott, hogy lépjek oda az özvegyhez és fejezzem ki részvétemet. De ezt sem tehettem. Megakadályozott benne a kötelező társadalmi morál. De egyikünk mégis odalépett, leküzdötte hősiesen lelkében a társadalmi ferdeséget és a saját nevében részvétét nyilvánította. Pedig megtehette volna mindnyájuk nevében is. És annak a szegény özvegynek a sajgó szive egy pilnatra megpihent. /• Hírek. Órák egymás közt, (Reggel. A nagytemplom uj toronyórája ma mutatja először az időt. Kerekei frissen zümmögnek, messze hallhatóan, mély csengéssel üt. Mellette egy sarokban a kopott vén óra, melynek utolsó órája ütött. — A mint az ilyen folyton éjjelező rozoga agglegényhez illik, fásultan gubbaszt.) Az uj óra: Ó, mily felemelő érzés e sugaras magasban az időt mérni, osztani és meghatározni ! Mily hatalmas tetterő lendül át tagjaimon! Tudni, ha én kiáltom a delet, megáll minden munka, ha én hirdetem a hajnalt, ébred a város! Az öreg óra: Ifjú bohó, nem te indítod az idő rohamát és nem te állítod meg. Nem azért van reggel, mert a kakas kukorékol és nem azért este, mert te hetet mutatsz. Az uj óra: Csak beszélj a világba, az én lelkesedésemet nem lohasztod. Az öreg óra: Lelohad az magától, fiam. Emlékezem, én is voltam ily fiatal. De hamar megtanultam a nagy törvényt: a boldogságnak nincs szüksége az órák elválasztására. Csak a nyomor, a szenvedés: annak való az óra. A boldogságban egybeforrnak a pillanatok, a boldogtalanság külömbözteti meg őket Mikor Romeo és Julia hallották a pacsirta dalát, azzal vigasztalták magukat, hogy nem pacsirta, hanem fülemüle az, nincs már hajnal, éjjel van még. Ha majd oly hoszszú ideig fogsz itt rostokolni, mint én, megtudod, hogy az óra intése nem való a megelégedetteknek. A szegény diák néz az órára és fut az iskolába, hol eleven lelkét telespékelik avatag tudással. A varrólány néz az órára és tipeg a varróba,a hol véresre szúrja finom ujját. A hivatalnok néz az órára, hogy beleüljön a poros aktákba és körmöljön, mig odakünn kacag a napsugár. A kereskedő néz az órára, tudja, hogy délig fizetnie kell, de nem tudja miből. Csak az élet mostohái irányítják magukat az óra után. És aztán az unalmas egyformaság. Mindig az egyenlő, ismert, milliószor végigjárt körben ballagni! Néha, megvallom bennem is mozgott valami magasabb, néha különös bizsergés csiklandott át, szerettem volna alkotó munkában előre száguldani, megejtett a teremtés szilaj láza, szerettem volna tovairamlani az idők végtelenjébe ... de megakasztott kerekeim szigorúan vágott rovása és tehetetlenül percegtem tovább közömbös cammogással. Néha szerettem volna megállani. Hisz tudod, vannak perceink, melyeket az örökkévalóságba szeretnénk nyújtani. De jaj, nem lehetett. Örömeim kurta pillanatait a rúgó könyörtelen feszítése nem engedte végig élveznem, a még félig telt poharat el kellett hajitanom, tovább kergetett a gép kérlelhetlen, zordon nyugalommal. (A vén óra zokogni kezd.) Az uj óra: (magában csendesen mosolyog. Lenn a templom előtt egy ifjú nő állt meg. Ijedten néz fel az órára, azt hiszi, lekésett. De nem, az utca végéről egy férfi közeleg feléje. Az uj óra büszkén terpeszkedik. Ép most süt rá a nap, csillog az uj mulatója.) F. F. — Pestmegye virilistái. Fazekas Ágoston Pestvármegye alispánja közhírré teszi, hogy azokat az adókimutatásokat, a melyek alapján a legtöbb adót fizető törvényhatósági bizottsági tagok névjegyzékét az 1910. évre ki fogják igazítani, e hónap 11-től kezdve 8 napon át közszemlére teszik a vármegye középonti közigazgatási kiadóhivatalában. A kimutatásokba bárki betekinthet s a felszólamlásokat az igazoló-választmány összeülése előtt kell beadni az alispánhoz. Azok, a kik adójuk kétszeres számításának kedvezményére igényt tartanak, az ülések tartama alatt kötelesek az igazoló-választmány előtt szóval, vagy írásban jelentkezni és jogosultságukat igazolni. — A váci gazdasági kiállítás. A szeptember 25, 26. és 27-én Vácon tartandó baromfi- és gazdasági eszközkiállítás, szarvasmarha és lódijazás ügyében csütörtökön délután értekezlet volt a vármegyén. Ezen az értekezleten résztvettek Vácról dr. Franyő István h. polgármester, Bárdos Ernő városi tanácsos, dr. Preszly Elemér országgyűlési képviselő, dr. Huber József földbirtokos és Schmidt Ferenc az alsóvárosi gazdakör elnöke. Az értekezlet előadója Serfözö Géza volt, a ki a váci gazdasági kiállítás részletes programját bemutatta s megtárgyalták a tennivalókat. Itt említjük meg, hogy a Lövőház helyiségében tartandó kiállítás belépődija 40 fillér lesz s a kiállítási napokon szakelőadók felolvasásokat fognak tartani a baromfi , házinyul s más állattenyésztésekről, valamint a baromfitenyésztéshez szükséges mesterséges eszközökről. — Rudnay József halála. Váchartyánbol jelentik lapunknak; Rudnay József földbirtokos elhunyta sokkal nagyobb részvétet keltett, mint a lapokban közölt híradások adták tudtul. A bánatos özvegyet száz és száz sürgöny, részvétnyilvánitó levél kereste fel s a nagy névsorban ott van a környék minden birtokosa, a főváros előkelőségei és a család messze idegenben tartózkodó jóbarátai és ismerősei. Rudnayról legszebb emléket állít Mikszáth Kálmán, kinek sürgönyét a sok száz közül itt adjuk: Fájdalmas megdöbbenéssel vettem Józsi halálának hírét ebben az órában, midőn már lehetetlenné vált, hogy odaérhessek őt utolsó útjára elkísérni. Bár csak lenne annyi vigasztaló szavam, de nem is keresem, tudom, hogy mennyien veszünk részt bánatukból, azért még sem szedhetjük azt szét kisebbé, megmarad nagyságodnak egészen. Adjon az Isten erőt az elviseléshez s ezt megtalálja vallásos ihletében és saját múltjában, mely a kötelességekben való elmerülések láncolata. — A gyászszertartás, melynek kiemelkedő része a lelkész beszéde volt, mélyen meghatotta a gyászolókat. Utána régi hagyományos szokás szerint lakomára hívta meg a család község elöljáróit a Kastély kertjébe. A lakoma után mindannyian felkeresték a mélyen sújtott özvegyet és Varga András földműves meglepő ékesszólással tolmácsolta a falu érzelmét és elhunyt földesuruk emléke iránt való szeretetüket. Itt említjük meg, hogy az a hir kelt szárnyra, hogy Rudnay József öngyilkossági kísérletet követett el. Ezt a hirt a mélyen sújtott család megcáfolta. — Hirtelen meghalt. Kocsiján jött be Nógrádból Szana Márton 54 éves gazda a pénteki hetivásárra. A Korona előtt árult, midőn hirtelen összerogyott és nem sokára meghalt. Az orvosi boncolás szivszélhűdést állapított meg a halál okául. sóhajtotta Elza, — mialatt a mama büszke önérzettel nyugtatta tekintetét a papa okos, magas homlokán és nyomatékos hangsúllyal fordult felénk. — Miért nem buzdúltok fel apátok példáján! . . . — Rizony fiúk, — végezte el elbeszélését, — ilyen dolgot százat is mesélhetnék nektek első eminens koromból . . . Már beleuyugodtam, sőt büszke voltam rá, hogy az apám elérhetetlen magasságban van felettem és a közlünk levő szellemi külömbség sohase h dalható keresztül. Gyönyörrel tűrtem a mama lesújtó pillnntásait és apa dicsősége mellett a saját megaláztatásom valóságos élvezettel töltött el . . . Egy unalmas nyári délután beteghez hívták a szomszéd faluba. A mama ilyenkor kifény esitette az orvosi műszereket és a szerteszét heverő könyvhalmazokat, meg az Íróasztal poros fiókjait rendezte. Hirtelen vendégek érkeztek és gazdasszonyi zavarában benn feledte a kulcsokat ... Ez számomra szórakozást jelentett. Elővettem a gégetükröt, melynek segítségével felfedezni véltem szájam környékén ama serkedő szálakat, miket a mindennapi életben bajúsznak neveznek. Sven Hédin se kutatta nagyobb eredménnyel. Ezért a gégetükröt mellőzve, az Íróasztal titokzatos rekeszeit tettem megfigyelésem tárgyává. Boldog lázzal nyitottam őket sorra s a mint a sejtelmesen zizegő papirhalmazok közt dúskálok, régi mohos illat csapott meg, a minőt virágos romokon sétálva érezünk. Mintha önképzőköri aranyak csillogtak volna az ablakon betóduló napfényben . . . A kegyelettel megőrzött szalagos levélcsomók és hajtincsek mélyén elsárgult, hosszúkás papírlap ötlik elém ... A megfakult irás majdnem kisiklott remegő ujjaim közül. Magasztos áhitat és kiváncsi izgalom vett rajtam felváltva erőt . . . Bizonyítvány . . . Végre 1 . . . Végre saját szememmel bepillanthatok a hemzsegő egyesek közé, miket a sors és az igazságos szigor tőlem olyan mostohán megtagadott . . . A kacskaringós ódivatú betűk összefutottak káprázó szemeim előtt, a fülem zúgott, a kísérteties, feszült csendben a szivem halk lüktetését is éreztem . . . Mint mikor valaki mély, édes álom után, melyben paloták bársonya vette körül, — kopott szalmazsákon ébred fel . . . Majd büszke dac, szilaj, gúnyos káröröm fogott el és a felfedezett kincset óvatosan zsebembe csúsztattam . . . (Befejezése szerdai számunkban.)
