Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-08-01 / 59. szám
IL\ Huszonharmadik évfolyam. 59. szám. Vác, 1909. augusztus 1. VÁCI HÍRLAP é 3 V N Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Váry Gellért. A mikor a róla szóló hirt olvastam a Váci Hírlapban, ha tudtam is, hogy csak igaz lehet, mégis elcsudálkoztam: Ötven év! Uram Isten, hát már félszáz éve tanít ez a fiatalos erejű, örökké ifjú lelkű pap! A ki látja őt egy szál vékony reverendájában a legfagyosabb téli napon gyakran hajadonfővel az utcán, a mint jellemző szapora léptekkel, mindig csizmában futja he a várost, el sem hinné róla. Váry bácsi . . . eszembe jut az én bohó tanulóköröm. A nagy, szürke, rideg gimnázium, a széles Szent-László tér a faragott, vén kőpüspökökkel és eszembe jut, hogyan enj’hült a komor vén épület ólmos nyomása, mikor közénk remegő és lapuló kis első gimnazisták közé beköszönt az osztályfő: a jóságosán mosolygó, mindig friss kedvű Váry bácsi, kinek puha keze, akár egy gondotsimitó anyakéz, letörölte korán ráncolt homlokunk redőit. Mily aggódó gonddal ápolgatta a fiatal palántákat! Hogy érzett velünk, hogy tudta mi kell és mi fáj nekünk. Soha senkire hangos szóval nem rivallt, soha senkit nem gúnyolt, pedig a gúny a tanárok gyilkos, hatalmas fegyvere, melynek szúrását gyakran élte fogytáig nyögi a szerencsétlen. Ki nem emlékeznék Jókai hallhatatlan »Sus bácsi«-jára, ki elzüllött, elpusztult, mert egyszer a »sum« igét a második személyben »sus«-nak ragozta . . . Váry bácsi az igazi pedagógusok megértő fölényével bánt velünk, az ő kicsi, villogó szeme bevilágitott, a mi Szeretnék dalolni rólad . . . Szeretnék dalolni rólad naplemente, biborszinfi fénnyel hogyha köszöntesz be. Szeretnék dalolni rólad azúr égbolt, csillagtábor soha ilyen szép még nem volt. Szeretnék dalolni rólad luna mendax. Te, ki oly dicséret vagy s mégis szidalmat kapsz. Szeretnék dalolni rólad erdő — mező, virág, bozót, cserje, fa, mely gyümölcstermő. Szeretnék dalolni rólad tarka lepke, haloványkékszárnyú téged sem feledve. Szőke Duna vize hej, de dalolhatnék! . . . Rólad is kedvemre hej, ha dalolhatnék! csírázó lelkünk még oly setét hasadékába. Soha senkit nem buktatott, én legalább ilyen esetről nem tudok, pedig majd 8 évig voltam tanítványa. Neki teljesen közömbös volt, tudtuk-e a »titémi« görög ige második aorisztoszát. Arra sem adott sokat, hogy az Írásbeli oskolai dolgozatok sikerültek-e. De, a mikor a magyar nyelvet tanította, meg kellett tanulnunk azokat a régi szép verseket, melyeket ma el sem olvasnak. Mind sirtunk, mikor elsza valta Ányos Pál kesergését »A halavány holdvilághoz.« És mikor a görögöt adta elő, hogy megnőtt, égett, lángolt, sistergett ez a pap ! Mikor a ragyogó Hellászról beszélt, hogy csillogott a szeme! Az antik világ szeretete folyton kitört belőle, akár Homéroszt forditgattuk, akár Sallustiust böngésztük. Felelevenítette nekünk, tátott szájú sihedereknek az egész letűnt hajdankort, nimfáival, isteneivel, hőseivel és észre sem vettük, hogy künn az apácák tornyában már vígan harangozzák a delet, mi csak csüggtünk mesemondó, beszédes, okos ajkán. Szivének jóságát csak szerénysége múlja felül. Jóllehet műveltsége átfogó szélességű, tudása rengeteg volt — 10 nyelvet folyékonyan beszél, — soha egy hivalkodó szó, egy büszke fejmozdulat sem árulta el, mi lakozik benne. Mindig aranyos kedve volt, mindenkor szórta a tarka ötletek permetegét. Percekig kacagtunk gyönyörű magyarsággal elmondott anekdotáin és -ő, a galambszivű bölcs velünk mulatott. Egyszer bevezetett szobájába. Hatalmas Kóbor komédiások. Irta: F. F. Nagy gödröt ásnak a Vásártéren, belé öles póznát földelnek, a sarkokig kipécézik a viharvert, toldott-foldott ponyvát, — ki tudja mért? — mindig hosszú téglaalakú plakátokat ragasztanak ki és aztán este éktelen csinadratta ropogja be a kis várost: kezdődik az előadás. A pénztárnál kiérdeműit matróna, rendesen az »igazgató« felesége terpeszkedik, a jegyszedök már fiatalabb nők, majdnem kivétel nélkül asszonyok. A figyelmes férfiszem megláthatja lábukon a trikót, a hosszú köpenyt csak úgy sebtiben borították föléje. A zenekar — rendszerint végső menedéke az elzüllötteknek — megszólal és egy „művész“ ugrik a porondra, a kit már könyvszekrényt pillantottam meg, tele pompás kötésű, értékes munkával. Mellette egyszerű, kemény tábori ágy, meg két szék — ez volt a bútora a már akkor Rómába kiküldöttnek. Adja Isten, hogy ez a kitűnő piarista még sokáig működjék az egyház díszére, rendjének büszkeségére, barátainak és tanítványai ezreinek igaz örömére! Én, a ki neki köszönhetem, hogy néha, ha elbágyaszt a napi robot, megpihenhetek a nagy Pán üde árnyában, hadd kívánjam neki e helyen is, hogy áldja meg a jó Isten. F. F. Vasárnapi levél. Drégelyvár. A duna-ipolyvölgyi vicinális egész csomó történelmi nevezetességű helyet tett könynyebben megközelíthetővé. Ezek között első helyen épen dicső múltjánál fogva — Drégelyvár áll. Ez indított arra, hogy elsősorban ezt keressem fel s hogy legelőször is ezt ajánljam olvasóink figyelmébe. Drégelyvár múltját tekintve : mindnyájunkat, mint magyarokat vonz, szép fekvésénél fogva pedig a turistákat, a kirándulókat érdekelheti. A kik é kettőt egybekapcsolják — nézik a szépet s keresik a magyart — azok teszik leghelyesebben, ügy ránduljunk ki tehát mindannyiszor, mint magyar turisták. Drégelyvár romjainak megtekintését egy napig tartó kirándulásba igen szépen be le-De a dalban boldogságom sírja lenne . . . mert a csalfa világ mindent felfedezne. Felfedezné, hogy a fii, fa virág, berek mind-mind Te vagy, kiről szólni alig merek. Szaák Luczy. délelőtt láttunk szerepeim sajat kezű ténykedésben a falragaszok körül. Bohócok pofozkodnak, kötéltáncosok illegnek-billegnek és vége az előadásnak. Ha jól megy, egy-két hétig is kihúzzák, aztán egy reggel, jó korán ismét felszedik a sátrat és tovább barangolnak, tovább, tovább, a mig csak a tél nem formed rájuk: Megállj! Ilyen tarka és mégis oly egyforma a vándorkomédiások élete. Örökös bolyongás és mégis soha semmi változat. Egy gyermekkorukban keservesen megtanult készség mindenkori ismétlése az ő napi munkájuk, szórakozásuk, egyaránt. Legfeljebb még azzal mulatoznak, hogy reggel az eget kémlelik: lesz e eső, mert hiába „védi“ (a plakátok szerint) a »fedett helyiség« az ott gubbasztó népeket, a vidék már olyan, hogy esős időben nem moccan hazulról. Mindig szerettem ezeket a derék, igazán tisztességes embereket, kik nem egyszer kockára teszik nyomorult életöket, tagjaik épségét és Így egész jövőjüket, hogy Kiss Pali ott a 20 filléres helyen helyeslőleg bólintson, ha a saltomortale sikerült. Fizetésük alig van, ha nem üt be az üzlet, nem egy direktor gázsit sem fizet. Mert óriási a különbség e bujdosó csepűrágók és a nagy, országos nevű artisták között, kik gyakran az »Arbeit« tekintetéhen a felényit sem ad-
