Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-07-01 / 50. szám
Htiszonharmadik évfolyam. 50. szám. Vác, 1909. július 1. — VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiniéterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Az iparosképzés nagy baja. Szomorú tényről győződtünk meg a közel napokban. Az iparos tanonciskola tartotta évzáró vizsgáit és bizony egyik, másik, különösen az előkészítő osztályban a taneredmény tekintetében több okból, valóban vizsgálni szükséges a hátramaradás közelebbi okait. A vizsgálat eredménye az, bogy amig a tanonciskola tantestülete teljesen megfelel hivatásának s minden erejével arra törekszik, hogy az iparos tanuló ifjúságát alaposan képezze, addig ez utóbbi több, mint 50°/o ában képtelen a tanulásra. Mert ugyan milyen gyermekek kerülnek ma az iparhoz? Sajnos, a lehető legkorlátoltabbak. A fiatal iparos nemzedék nagy átlagát a vidék szolgáltatja. Ne higyük azonban, hogy a vidéki iparos családok gyermekei ezek, hanem tudnunk kell, hogy a földmivelő osztályból származnak. Ez azonban nem volna baj. Nagyobb baj az, hogy a földmives ember csak azt a gyermekét adja iparosnak, a melyiknek hasznát nem veheti. e,zek között pedig nagy számban található a cretin és az idióta. Amolyan vízfejű, testileg lelkileg elsatnyult gyermek, a kit addig, amig a szegődtetéshez előirt életkort el nem érte, odahaza libaőrzésre használtak s a kinek a fejébe még az ábécés tudományt sem volt képes beleverni a falusi iskolamester. Nos. ezek a korlátolt elméjű gyermekek az iparos tanonciskolában sem mennek semmire. Hiába állította fel a tantestület az előkészítő osztályokat, a melyekben egyelőre csak olvasni- és Írni tanítják őket, az eredmény alig valami. Ha már most letelik az inasidő, a gyerek felszabadul, segéd lesz, de legfeljebb a saját nevét tudja leírni, ellenben a kétszer kettővel sincsen tisztában. Azt mondhatná ezek után bárki, hogy ha a tanuló korlátolt és sem az iskolában, sem az iparában nem tanúsít megfelelő előmenetelt, miért szabadítják fel?! Miért? — Mer ilyen az 1881: XVIl-ik törvénycikk. Az ipartörvény, a mely határozottan kimondja, hogy a tanuló a tanoncidő lejártával felszabadítandó és nincs joga az iparhatóságnak ahhoz, hogy a nem megfelelő előhaladású tanulót visszavesse, újabb tanulásra kötelezze, vagy pedig mint teljesen alkalmatlant, az ipar folytatásából kizárja. A tanulók értelmi előhaladásának hátráltató okairól is szólnunk kell. Az iparos világban — tisztelet a kivételeknek — általános az a felfogás, hogy a tanuló munkáját ki kell használni. Ha nem egyedül az iparban, akkor a ház körül. Így történik meg, hogy a tanulót legelsőnek állítják talpra kora hajnalban s mikor a takarítást, vizhordást, piacjárást elvégezte és a bölcsős apróságot elringatta, odaállítják az iparhoz, ahol is egész napon át foglalkozik, nem is említve az ebéd után való szünidőt, a mikor ismét a ház körül, vagy a konyhában akad dolga. Hát ilyen körülmények között mikor tanuljon iskolai feladatokat a folyton mással foglalkoztatott gyermek ? Valóban nehéz erre felelni, hogyha tudjuk, hogy az iskolai feladatok elkészítésére senki sem ösztönzi a tanulót és az a folytonos foglalkoztatásától elsanyargatva, gyenge szervezetével egyenesen keresi az egyedüli felüdülést nyújtó álmot I Ne csudálkozzénk tehát az azon, hogyha a tanonciskolái taneredmény sekélyes, mert lehetnek — amint vannak — az iskolában kitűnő tanerők, hogyha a tanulóanyag korlátolt, hogyha a különben értelmes tanulók szellem kiképzésére maguk a munkaadók nem fordítanak gondot, akkor hogyan is várjuk, hogy Magyarország valaha általános műveltséggel biró iparosokkal dicsekedhessék. Ezen a bajon segíteni kell. Szükséges — amint látjuk -- nálunk is, ahol a város nagy áldozatával tartatig fenn az iparos-tanonc-iskola, a melynek tanerői csupa kitűnő tanítók és mégis, — épen az ismert okoknál fogva — alig féleredményt mutat fel. Vegye a kezébe ezt az ügyet maga az ipartestület s hogyha azon nem is segíthet, hogy az iparhoz cretinek- és idióták kerüljenek, legalább azon segítsen, hogy különben értelmes tanuló ifjúság a munkaadók által is ösztönöztessék a tanulásra és az önképzésre. Kell, hogy ezen sorokat a munkaadók megszívleljék, mert az inasáról ítélik meg a mestert! Dór. ( A Váci Hírlap mai száma a közbeesett ünnep miatt szerda helyett csütörtökön reggel jelent meg. A híd. Irta: Lengyel Margit. A jegyespár elmerülve sétált az erdei úton, a lombterhes fák között, hol a madárének egybeolvadt a tölgyek recsegő sóhajával. A férfi napbarnított arcán komolyság és életismeret tükröződött, a leány szelíd volt és bájos, mint az illatos erdei virágok, a melyek félénken húzódnak meg a buja fűszálak mögött . . . Séta közben rozoga hídhoz értek, mely egy az esőzések következtében kiáradt patakon vezetett keresztül. Az ár gyöngyözve siklott tova az összetorlódott kőbalmazokon, a porhanyós parti földben kardalakú sás díszlett. — Minő vadregényes ez a hid! — kiáltott gyönyörködve a leány. A férfi arca egy pillanatra elborult, majd elmélázva jegyezte meg: — Látja Emma, nemcsak az erdőben, de az életben is minduntalan hidakra bukkanunk. Sőt embertársaink sorsában mi is át vezető hidat képezünk. Pihenjünk meg kissé e pádon . . . Hogy nehézkes tételemet megérthesse, elbeszélem első szerelmem történetét . . . Már közel álltam jogi tanulmányaim befe jezéséhez. mikor szülőim látogatására hazaérkeztem. Nyugodt önérzettel léptem át a derűs alföldi udvarház küszöbét, hisz ifjúságomat csupán tanulmányaimnak szeuteltem abban a korban, mikor mások lelkén a kisebb-nagyobb szenvedélyek viharzanak át . .. A mint a viszontlátás örömein túlestünk, anyám a kertbe vezetett, hol a terebélyes hárs alatti asztalnál várakoztak a vendégek. — Iíemenczeiné, birtokbéli kedves új szomszédnőm és leánya Zsuzsika, — nevezte meg őket. Fürkészőleg tekintettem az asztal sarka felé, hol a Zsuzsikának nevezett női lény gubbasztott. Neve után Ítélve kedves, gömbölyű teremtésnek képzeltem. De Zsuzsika fejletlen volt, csontos és szikár, keskeny arcán az elkényeztetett gazdag leányok gőgős kifejezésével. — Holló Kálmán vagyok, zümmögtem előtte udvariasan, mire megvető ajkbiggyesztéssel jegyezte meg: — Nem szeretem az új ismeretségeket . . . — Kedes Zsuzsánna nagysám, — válaszolám bosszúsan — bátran nyújthatja felém a kacsóit. Nem vagyok váltóhamisitó, amiről kezeskedhetnek szülőim, kik jelenleg az ön vendéglátó gazdái . . . Az előzmények után nem valami lelkesülten ültem mellé, de mint jónevelésű fiatalember, kötelességemnek tartottam, bogy a társaság egyetlen leánytagját szórakoztassam. De Zsuzsi nem méltányolta figyelmességemet, hanem annál tüntetőbb módon csörömpölt az evőeszközökkel, hadat üzenve az összes étkezési szabályoknak. Mikor az ozsonna után sétára indultunk, mégis hozzá szegődtem. — A magány a legkellemesebb dolog a világon, — hangzott a szives fogadtatás. — Osztom a nézetét. A magánynál még csak egy dolog kellemesebb, — az én társaságom . . . — Távozzék tőlem, mert megkinozom, mint a francia kisasszonyt . . . — Mivel a sors sem franciának, sem kisasszonynak nem teremtett, bátrabb vagyok, semmint egy berzenkedő kis bogáncstól, mely a töviseivel hivalkodik, — visszarettenjek . . . — Engem a bogáncshoz hasonlít? — Szives engedelmével . . . — Hát akkor maga meg szamártövis . . — Bár hosszas pesti tartózkodásom alatt a természetrajzi ismereteim tagadhatatlanul meggyérültek, — de tudomásom szerint ez egyet jelent... így hát illünk egymáshoz .. . És épp azért kössünk fegyverszünetet . . . Búcsúzásnál az anya mentegetően fordult felém: — Bocsásson meg, ha a leányom esetleg
