Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-11-01 / 84. szám
Huszonkettedik évfolyam. 84. szám. Vác, 1908. november 1. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14-K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára f] centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Halottak napja, Vác, okt. 30. Lomha fellegek úsznak az égen. Hűvös légáramlat csapja meg arcunkat és a dércsipte sárga levelek halk suhogással hullnak a földre, hogy eltaposva ismét azzá legyenek, a miből az életet kapták: földdé, sárrá, porrá. A természet álmára tér. A bokrok, a fák lombtalan ágai meredeznek az égnek és a lenyugvó nap végső sugarai biborpirosba öltöztetik a szemhatárt. Hideg van, csend van, mert hideg és néma a halál. Halottak napja van. Ezen a napon, a kiben csak van egy kis emberi érzés, mind magába száll, hogy áldozzon a múltaknak, hogy áldozzon kedves halottal emlékének. Ki az ugyanis, a kinek nincsenek kedves halottai, a kiket szeretett a mig éltek és a kiknek elmúlása sok öröm elmúlását jelentette nekünk is, életben maradt embereknek ? A kikben megtört a hit, még azok is koszorúval áldoznak kedveseik emlékének, de mindenkiben, a ki tud szeretni, felujulnak azok a fájdalmak, a melyeket akkor érzett, a midőn egy-egy szeretett lény élete fáklyáját kialudni látta. A hit nélküli emberben, ha tudott és tud szeretni, ez a fájdalom valami borzasztó lehet. Rettenetes még gondolni is arra, hogy azok, a kiket szerettünk, a kikért feláldoztuk volna életünket, nincsenek és ránk nézve nem is lesznek többé. Elnyelte tetemüket az örök sir, a sötétség, a melynek vége nincs soha és úrrá lett rajtuk a pusztulás. A pusztulás?... Hát abból a folytonos törekSírok között. Jeltelen sirdombok künn a temetőben egymásba ölelnek hűvös őszi éjben. Nincs nekik senkijük, a ki mécset gyújtna halottak estéjén horpadt sirhantukra. Azaz mégis van egy halvány arcú kis lány, a ki gyászruhában olt, közöttük megáll. Nem tudja könyével melyiket öntözze, mert a sírok közül egyiknek sincs jele. A mint igy kóborol az anyját keresve, egy sirhanton megáll borús tekintete. Nem téved, ráakad anyja sirhantjára, ráborul még egyszer végre . . . utoljára . . . Bánffy Gyula. vésből, óriási munkából, a mit az ember magáénak mondhat, semmi sem marad fenn? Ha forrón szeretjük az igazat, ha minden törekvésünket a jóra irányozzák és magunkat neki egészen átadjuk, ha hosszú életünk minden pillanatában érezzük a vágyódást a valódi szép iránt és mindezek után törekvő sajkánk a lét tengerén elmerül, vájjon mit érezztink akkor a tátongó örvény előtt a földnek díszei, a „teremtés koronái“, mi emberek? Hihetjük-e, hogy munkálkodásunk, magasztos hevülésünk és mindaz, a mi nemeset, fenségeset szellemünk csak táplál, merőben hiú dolog? Hihetjük-e, hogy mindez a sir irányában megsemmisül? Azok a hatalmas tanok, a melyek a dolgok eredetére boruló fátyol egy-egy sarkát fel akarják emelni, parancsolják-e üres káprázat módjára száműznünk azt a sokak számára olyan vigasztaló hitet, hogy valami bennünk életünknél tovább tart? A feleletet megtalálja mindenki önmagában, de a kiken él a jámbor hit, hogy e földi élet után egy szebb és örökké tartó élet következik, annak fájdalmát enyhíti a remény, hogy a mikor szeme örökre lezáródik, neki is megnyílhat az örök élet s viszontláthatja egy boldogabb hazában mindazokat, a kiket szeretett, de a kiket ezen a földön többé nem láthat. A vallás vigasztalása enyhíti a lélek fájdalmát, a melynek sebeit beboronálta az idő, de a mely sebek alkalomadtán, a megemlékezés idején olykor mégis fel-felujulnak. Istenhez fordul a hivő s a mig elhunyt szerettei sírjára fájdalomkönyeket hullat, lelke magasztos érzelemmel telik meg, felemelkedik a csillagok Találkozó. Irta: Lengyel Margit. A díszteremben harminc fiatal leány tekintett meglepetve egymásra azzal a fürkésző kíváncsisággal, mely letűnt évek titkos örömét és bánatát kutatja a beszédes szemek felvillanó mosolya mögött . . . Öt esztendő előtt még mind ott ültek a kis fiókkal ellátott egyforma asztalok előtt. A falak vakító fehérségén most is enyelegve játszik a beszökkenő napsugár és a történelmi képek fekete keretéből büszke méltósággal tekintenek le az árpádházi királyok. Az asztalon hatalmas fehérrózsacsokor osztja illatát, a harminc leány ajándéka tanárnőjének. a kit fogadalmukhoz híven felkerestek öt elmúlt esztendő emlékezetére . . . Benkő kisasszony részéről némi bánatos lemondás vegyült a viszontlátás örömébe. A bóditó illatú rózsacsokor, az idegenszerű üde, harmatos arcok diadalmasan hirdették az idők változását. A borzashajú kis tanítványok hajadonokká serdülnek és ez a folyamat folyton ismétlődik, mialatt lassanként szürke szálak vegyülnek a tanítónő fekete hajába... A lányok pajkos kacajjal üdvözölték az ismerős zugokat és csillogó szemmel elevenítették fel a múltak emlékeit. Régi leckeórák kacskaringós szekundái váltak ki aköközé, a hol az örök boldogságnak, a mennyeknek országát képzeli. A mikor hatodainkért imádkozunk, ne feledkezzünk meg a nemzet halottairól sem, gondoljunk az eszmékre, a melyekért oly sokan ontották vérüket, áldozták életüket, a kiknek tetemei már földdé váltak azóta s a kiknek sírját nem jelzi már sem kidőlt kő, sem korhadt fákereszt, a kiknek sirdombját ma már nem ékíti virág, sem koszorú, a kiknek sir- hantja felett nem imádkozik ma senki sem, mert az örök enyészet nemcsak tetemüket nyelte el, hanem mindazokat az emlékeztető jeleket is, a melyek mutatták, hogy hol vannak eltemetve. A kik egy nemzet és az emberiség nagy eszméiért küzdve haltak el, azok nem semmisültek meg a földi életre sem. Elmúlásuk uj nagy érzések szülője volt és nevük hat ma is, ha emlékjeleik el is pusztultak. Dr. Horváth Károly. Nikitits Sándor 1848—1908. A bágyadt, őszi napsugaras napon mindenki halottjának él és a városban nagy halott van Pillanatok alatt röpült szét a szomorú hir: Nikitits Sándor kir. tanácsos hirtelen elhunyt s nagyon sokak szemében erre a hírre köny gyűlt. Egy tetőtől talpig férfi, a ki egész valójában szív és érzés volt, hunyta le örök álomra dös homályból és a bólogató ákácok titkos csínyekről regéltek . . . — Ugy-e, én engedelmes tanítvány voltam? kérdi egy magas, szőke leány. Igen Irma. Magával meg voltam elégedve . . . — Pedig ... Ki emlékszik arra, mikor eltűnt az osztálykönyv ? Az osztálykönyv, a titkok tárháza . . . — Emlékszem, szólt élénken a tanárnő. Aztán három nap múlva megkerült, de csodálatos változáson ment keresztül ... A számjegyek nagy részét egy bűnös kéz megsemmisítette. De csak nem . „« . — Én sikkasztottam el . . . De azért ne tessék rám utólagosan neheztelni . . . — Hátmikor a vaskályha csöve széjjelvált? kérdi egy tömzsi feketeszemű — Igen a kitóduló füst betöltötte a termet, maga tüzet kiáltott, mire az óriási zavarban az egész osztály kirohant . . . — Ez a földrajzi kályhacső az én földrajzi leckémmel szoros összefüggésben állott. Aznap nein készültem és azért idéztem elő a katasztrófát . . . — Én mindig arra voltam kiváncsi, hogy lehet-e egy tanárnő szerelmes, suttogja a harmadik. Egy szép tavaszi napon délceg katonatiszt kíséretében láttuk a kisasszonyt sétálni . . . Attól a perctől fogva, ha tisztet
