Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-03-27 / 25. szám
Huszonegyedik évfolyam. 25. szám. Vác, 1907. március 27. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyílttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Kisiparosaink a vásárokon. Vác, márc. 25. A változott viszonyok folytán az ipar terén méltán tehető fel a kérdés, vájjon szükséges, hasznos-e a vásár a kisiparosra, avagy kár? Erre a kérdésre az iparügyek terén nagy ismeretkörrel és áttekintéssel biró egyik országos szaktekintélyünk úgy nyilatkozott, hogy a vásárok szaporítása nem kívánatos, mert azok a kisiparos helyzetén nemcsak nem lendítenek, hanem arra hátrányosak. Ha a vásárokról beszélünk, meg kell különböztetnünk az országos és heti vásárokat s előre kell bocsátanunk azt, hogy alig van intézmény, melynek csak előnyei és egyúttal hátrányai ne lennének. Midőn tehát a vásárok szükségességéről, hasznos, vagy felesleges voltáról beszélünk, azt kell vizsgálnunk, vájjon az előnyök, avagy a hátrányok vannak-e túlsúlyban eme régi intézménynél? Az úgynevezett országos kirakodó vásároknak az ország túlnyomó részében, t. i. a hegyvidéktől eltekintve, ma már nincs értelme és jelentősége. Ezen vásárok vásárló közönsége mai nap ugyanazokból kerül ki, a kiknek piaci középpontja az országos vásár tartásának helye, a kik tehát az úgynevezett heti vásárokat is felkeresik. De inig az országos vásárokat az ország minden vidékéről egybeseregtett kétes ekszisztenciák keresik fel selejtes áruikkal, melyekkel minden anyagi és erkölcsi felelősség nélkül csapják be az egyszerűbb vidéki vásárló közönséget s ezzel a helyi és járási iparosoknak elviselhetetlen versenyt támasztanak, addig a heti vásárok vevőközönsége többnyire ismerős iparosoktól szerzi be szükségletét, a vevő és eladó között állandó üzleti viszony fejlődik, az iparos jó árut méltányos árban kénytelen a piacra vinni, ha csak vevőit elveszteni nem akarja. Mig tehát az úgynevezett országos kirakodó vásárok nem csak azon szempontból, mert a kisiparosra nagy költséggel és idő- veszteséggel járnak, — úgy, hogy az iparos a legtöbb esetben reá fizet árújára, vagy alig keres azokon minimális hasznot, — hanem azért is károsak, mert a kisiparost reá szoktatják a felületes, tökéletlen és hanyag, az úgynevezett »vásári« munkára. A kisiparnak csak úgy van célja, létjogosultsága, ha cikkeit ugyanazzal a külső csínnal állítja ki, mint a nagyipar s mellette jó anyagból tartós, gondos, tökéletesebb munkát állít elő. A vevőnek ugyanis csak ily módon térülhet meg az a többlet kiadása, melyet a drágább s jobb kézimunkáért kénytelen adni s a kisiparos csak ez által egyenlítheti ki a nagyobb tőkével, tökéletesebb munkafelosztással készült nagyipari és a kisipari termékek között létező előállítási költségkülönbözetet. A heti vásároknál csakis« a fentebb felhozott hátrányok állanak fenn. Iparosaink hetenkint legalább is két délelőttöt veszítenek a munkaidőből, mi teljesen munka nélkül telik el, sőt. ha a zord időben a piacon való ácsorgással szerzett megbetegedéseket is számítjuk, a munkamulasztás még nagyobb. A heti vásárok eme hátránya kétségtelen. Mig azonban az országos kirakodó vásárokat a mai változott viszonyok közepette határozottan károsaknak, feleslegesnek és igy megszüntetendőknek tartjuk, addig a heti vásárokról ugyanez nem mondható. A heti vásárokra való járás nem okoz számbavehctő költséget. A munkamulasztást mérsékelheti a kisiparos az által, hogy a piacra nem maga áll ki, hanem neje, vagy olyan hozzátartozója, a ki munkát nem mulaszt. A heti vásárok hátrányai tehát mérsékelhetők, a vevő közönségre pedig határozottan előnyösek, megkönnyítik a választást s nem járnak azzal az időveszteséggel, mely az iparosnak otthonában való felkeresésével járnak. Midőn tehát a vásárok felett Ítélkezünk, különbséget kell tennünk az országos kirakodó és hetivásárok között s mig az elsőre nézve teljesen osztjuk azt a felfogást, hogy azokat szaporítani nem célszerű, hanem ellenkezőleg azok megszüntetendők, a hetivásárok előnyei még mindig túlsúlyban vannak hátrányai felett s igy azokra szükség is van...... Más kérdés, vájjon eme hetivásárokat az iparosok nem tudnák-e más módon pótolni? Igenis, ez lehetséges volna, de csak szövetkezeti alapon. A kisiparosoknak előbb-utóbb meg kell érteniük, hogy a nagyiparral egyenlőtlen eszközökkel folytatott küzdelemben Huncutok. , Irta: Kardos János. II. A másik. Kispál Bertalannak kemény kún feje van. Addig törte törte, mig egy gondolatnál aztán megállapodott. Hagyta múlni az időt. Egyszer aztán mintha mindent elfelejtett volna. Be-benézett a Bernát boltjába. Kezelt vele, tréfálkozott, csak úgy, mintha mi sem történt volna közöttük. Ám magában felsrófolta ravasz eszét; minden gondolatja a 300 frt. visszaszerzésén járt. Ennek okáért minden héten ott lábatlanko- dott a törvényházban. Akinek ott pere volt, azt a felől töviről-hegyire ki vallatta. Ekkor oknélkül alkalmatlankodott a fiskálisnál. Komaságba keveredett a törvényszéki szolgákkal. Itt is, ott is, a mit lehetett, ellesett. Mert hogy ő annak a gonosz papirosnak majd csak kitanulja minden csinját-binját. Mikor már gondolta, hogy ért legalább is annyit a váltóhoz, mint egy csirkeprókátor, elfogta az úton Sós Gergelyt. Ez a Sós Gergely a kire ezt a nevét a falu népe keresztelte reá, könnyebbség okáért, mert az igazi nevébe (Schosberger) beletörött volna a becsületes kún nyelv — ez a Sós Gergely a Stern Bernát »cenzálja« volt. — Álljon csak meg egy szóra, hallja! — Bajban vagyok. Pénz kéne, sok ezer pengő. Tudna-e keríteni ? A fáradságáért nem sajnálnék ötven pengőt. Sós Gergely ne tudott volna keríteni pénzt ? Alig felelte a választ, hogy lesz, már szaladt Bernáthoz. Kispál Bertalan jó pénz. Bernát állta az üzletet. Ád, jó kamatra. Sós Gergelynek ő is megígérte az ötven forint províziót. Félóra múlva jött is Berta gazda a pénzért. Hozta mindjárt a váltóját is. Készen volt már jó előre. Bement Bernáthoz, Sós Gergelyt meg az udvaron hagyta várakozóban. A becsületes Bernát drágán szabta az intert, méreg drágán. Bernát gazda jajgatott ezen, sopánkodott . . . hogy mégis ... de ilyet ... ki látta azt ...? Tetette magát csak, ravaszkod ott. — Végre kivágta a váltót. — Hát itt a váltó, adja a pénzt ... Megkapta. — A két emberen, ellentétben e komoly aktussal, csodálatos jókedv vett erőt. Mosolyogtak, de pokoli ravaszsággal. — A vigyorgó szájakon ott ült a rejtett gondolat: »becsptalak« ... Berta gazda még akkor is mosolygott, mikor kifelé tartott a házból. — Egyszerre csak megállt, paraszti szokásként lustán meggondolkozott s visszaszólt. — Hallja Bernát, valami jutott az eszembe. .. — No ? —- Sok intert szedett .. . Osztán a Sós Gergelynek is én adjam meg a fáradsága bérit? Lássa! Ehhez a váltóhoz nem kell se tanú, se nótárius Miről jó az, ha tudja a Sós Gergely, hogy maga nekem pénzt adott ? Mondjuk neki, hogy nem adott. Legalább akkor meg se kell adnunk a cenzálpénzt, se nekem, se magának ... Mi ? — Jó lesz. Nagyon jó lesz! hagyta helyben apénzsóvár Bernát. Elégedetten simogatta a szakálíát; csupán csak irigyelte, hogy a paraszt gondolta ezt ki ilyen okosan. Ebben maradtak. S a két becsületes ember megszorongatta az egymás kezét. Az udvaron a provízióra leső Sós Gergelyt majd fellökte Berta gazda, mikor Bernáttól kijövet cifra káromkodással szidta a vén uzsorást. Nem adott a vén .. . világosította fel Sós Gergelyt. Bernát is ilyen szépen tisztelte Kispál Bertalant, hogy biz’ ő ilyenfélének pénzt nem ád. Szóval Sós Gergely haza mehetett hosszú orral. Lassan megjött ennek a váltónak a le jár ti napja is; de Berta gazda nem jött Bernáthoz a pénzzel. Ment hát Bernát maga a pénze után. — Én, magától pénzt? — csodálkozott Berta gazda. — Nem tudok róla. Még hogy én? ^.sak nem vagyok sült bolond, hogy olyan huncut emberrel közösködjek, a ki már egyszer becsapott ? Az az időből leszármazott unokák még ma is csodálják, hogy Bernát e szavakra mérgében szét nem pattant. Toporzékolt, tépte a szakálíát, szaggatta a ruháját s kegyetlenül ordítozott. Majd ő megmutatja; licitára kerül
