Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-11-10 / 89. szám
Huszonegyedik évfolyam. 89. szám. Vác, 1907. november 10. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Kisvárosok műveltsége. Vác, nov. 9. A kisvárosok műveltségéről, szellemi életéről rendszerint szuverén kifcsinyléssel beszél a nagyvárosok lakója. Nem is csoda. Mert midőn mozgalmainkról hirt vesz és lapjainkat hébe-hóba elolvassa, a mi dolgaink neki túlságosan fniniatürhek fünnek fel. Nem talál bennük olyat, a mi érdeklődését megragadná, látkörét kitöltené. Pedig hát a kisváros szellemi életének kicsinylése erős tévedés a nagyvárosiak résiéről. Ok meglehetős optikai csalódásban élnek, mert olyan helyről tekintenek bele a mi életünkbe, a honnét nem látják a dolgokat a maguk valóságában. Felfogásuk a mellett igazságtalan is, mert ugyanazt a mértéket alkalmazzák miránk, a melyet alkalmazni szoktak akkor, midőn a művelt világ valamelyik emporiümánák társadalmáról beszélnek. Pedig ez a kettő nem is említhető egy napon. A nagyvárosok közéletében az apró hajók nem jutnak felszínre. Ott mindig az egész nemzetre kiható eszmék és tervek foglaíkoz- taiják a kedélyeket, azok uralják a közvéleményt. A nagyvárosok, hiint a tudoniány és művészet fókiisai, egy nerriiet szellemi életériék és műveltségének leghűbb tükrei. Nagyöri természetes tehát, hogy itt az eszmék örökös forrongása hasonlíthatatlanul magasabb nívón mutatja a szellemi életet, mint égy Vidéki kis A falu nélkül maradt torony. Irta: Záborszky Árpád. Valamikor, hagy oh régéh öldöklő harcok színhelye volt ez ország. Böldog szülöttje e békés kórnak, te már hsak hírből ismered és tudod, hogy itt, a höl most csak a kultúra erős fegyverei vívják titáni harcukat, hogy itt, a hol most a gőzösök dübörgő szörnyetegei széldesik széliében e szép, nagy országot, hogy itt, a hol most az erdők mélyében madarak édes, lágy füttye hangzik s a hol a daloló pacsirtával együtt énekel a békés szántóvető s aranykalász reng a végtelen rónasá- gon és virág illatozik a kicsi völgyek rétjein: temető volt. Temetetlen halottak rothadó tetemei borították az egész ország földjét. Emberi hangok helyett farkasok vonítása hallatszott a mérhetetlen nagy pusztában s madarak éneke helyett varjak károgása törte meg a néma csendet. Virágok nem illatoztak, de azok helyett emberi hullák bőzhödt testei tették undoritóvá a levegőt. Minden a pusztulás, a múlandóság komor képét viselte magán. Az ősi dicsőség ottszuny- nyadt a tehetetlen néma csendben. A városoknak, falvaknak még a helyeik is elpusz- titvák; csak az elszenesedett gerendák közül léhán gomolygó fekete füstoszlopok jelezték néhol, hogy itt nem régen békés emberek családi tűzhelyeik valának, városban, a mely kénytelen beérni azzal az intelligenciával, a milyennel éppen bir; miután a nagyvárosok magas értelmi színvonala rendesen a vidék rovására emelkedik olyformán, hogy a nagyváros mintegy felszívja magába azokat az elemeket, melyek kifejlődésük szántára nagyobb működési kört keresnek. De azért egy kisebb vidéki város műveltségéről is lehet beszélni. Föllengző véleménnyel lenni magunk felől nevetséges volna. Nincs nagyobb akadálya a haladásnak, mint az önhittség. De szint oly hiba, ha saját magunkat a kelleténél alább becsüljük és annyira lenézzük, mint ha lámpával serii találnánk olyan embert nálunk, a ki könyveket olvas S a hétköznapi látkörön felülemelkedik. Hiszen a mi az intenzivebb műveltséget illeti, mi is nem égy Ízben mutáltunk rá társadalmunk arhá gyengéjére, hogy a híüveltség külső formáit gyakran összetéveszti annak lényégével, hogy azt, a ki gávalléfosan öltözködik, ügyesén niozog és semmiségekről élénken cseveg S e mellett a nagyvilágbani jártasságát miríden alkalommal fitogtatni tudja, tikinál* megteszik műveit fiatal emberek. Rámutattunk arra is, hogy a mai fiatalság a kedves felületességben tetszeleg magának s a komö- lyabb ismeretszerzés és a valaminek lényegébe való behatolás nem kenyere. Úgy, de ez nemcsak a ini hibánk, ez a mai kor hangulata és köfcös gyarlóság, mellyel nagy Magyarországon rilindenütt találkozunk. Itt is érezteti depresszióját az a nagy tárRomokban hevert az ország; barlangokban, erdők rengetegeiben tanyáztak a vérszomjas ellenség öldöklő nyilaitól szerencsésen megmenekült emberek, kiknek életét az ellenségen kívül rriég az éhínség is fenyegette. i236-ot írtak akkor. Tschutschi fia, Batu félmillióból álló hadseregévet a Szibéria és Khina között elterülő puszta fenföldről, mint a magas bérc tetejéről megindult hógörgeteg: zúdult a nyugati népekre. Földünk szélességének majdnem negyedrésze, — éjszak-Khi- nától az Indusig — onnét a Kaspi tengerig — vala már elpusztítva, midőn 1240-ben Kiew előtt terem a könyörtelen ellenség, mely egy csapással megsemmisülvén: Oroszország is az ő igájok alá került. 1241 tavaszán a márciusi langyos szellő uj életre kezdte már ébresztgetni a nagy Alföld végtelen rónáit, a nap meleg sugaraitól olva- doztak már a patakok kérgei, a patakmenti füzesek, a rengeteg erdők százados tölgyei rügyezni kezdettek, hogy gyönyörű lombsátort képezvén, mint édes otthonban fogadják a délről visszaérkezett égi vándorokat. Uj életre pezsdiilt minden. De a tavasznak szebb jövővel kecsegtető reménysugarait elhomályosították az ország éjszak-keleti határán tornyosuló vésztjósló felhők. A Kárpátok rengeteg fenyveseiben negyvenezer fejszés suhogtatta baltáját. A százados szálfákra mért óriási csapásokat visszhangozta az egész ország. »Jön a tatár!«, sadalmi léhaság, mely a mai kor ideges nemzedékét az élvek, a szórakozások utján hajtja s mely alól oly kevés ember tudja magát kivonni. De hát ne essünk túlzásokba. Az átlagos műveltség s különösen a kis városi társada- dalom műveltsége az utóbbi két évtized alatt óriási lépésekben haladt előre. Sokszorosan nagyobb a mai nemzedék szellemi tőkéje, mint volt a régié. Egyes néposztályokra-kü- lönösen áll ez. A mai iparos és kereskedő utolérhetetlen magasságban áll 25—30 év előtti társai felett s a szellemi munkával foglalkozók osztálya is oly kiváló értelmi színvonalra jutott, hogy a müveit nyugat bármely állambeli intelligenciájával versenyezhet. De hát persze mi kis városiak nem tudjuk a mi szellemi tőkénket kellőleg érvényre juttatni s nem vagyunk elég nagyképűek ahhoz, hogy íővárosiasan bánjunk el a mi közéletünk eseményeivel. A mi intelligenciánk, ha összejön a kaszinóban, vagy egyébb helyen, szellemi munkája után szórakozást keres és nem azért jön össze, hogy komoly disszertációkba bocsátkozzék. Megteszi ezt is, mikor annak helye s ideje van. A kisvárosi élet úgy hozza magával, hogy naponként beszámoljunk egymásnak viselt dolgainkról. Ezek a „pronihil“ beszélgetésnek a legkedvesebb tárgyai, mert legtöbbször mulattató tréfával van fűszerezve. Hova is fajulna él egy ilyen kis társadalom, mint a miénk, ha folyton nagyképű fontoskodással savanyítaná el az életet? De különösen hová lettünk volna hangzók mindenfelől. És jött villámgyorsan. Egyszerre megsemmisítve mindent, mit e földön emberi munka 350 éven át teremtette Hatszázhatvanhat esztendő múlott el már azóta. A Kárpátoknak fenyvesekkel borított: vadregényes vidékén bolyongok. Alattam a Hernád vize folydogál csendesen; itt-ott apró, vizi malmok vannak rajta, melyek kerekeinek egyhangú kattogása csak emeli a vidék, regényes voltát. Felettem óriási magasságban zakatoló vonatok robognak, tülkölő hangjukkal fennen hirdetik az emberi műveltség előhaladását. Nem messze tőlem Branyiszkó magas hegye veri az egeket. Rajta egy honvéd* emlék, a mellett egy kápolna, miket a szabadságharc világhírű hőseinek emelt a hazafias, kegyelet. Amott Lőcse városának tornyai látlátszanak, odébb a Tátra csillogó fehér köntösében. a közeli kies, völgyekben sűrűn elszórt kicsi falvak kéményei pipáznak; bizonyára az estéli krumplit főzik tűzhelyeiken a szorgos tót menyecskék. A nap vérpiros korongja sülyed már lassan a hegyek mögé, a gulyák hazafelé igyekeznek s az est jövetelét jelentik a közei és távoli falvak harangjainak felhangzó akkordjai. Kihull az emberek kezéből az ásó, a kasza s ott a természet ölén levett föveggel dicsérik az Urat . . . Az ünnepies hangulatba egy küvik madár rémes rikkantása vegyül bele . . . Most hagyta el tanyáját. Széles nagy ivekben suhog el
