Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)

1907-08-25 / 67. szám

A gyermekvédelem.

A humanizmus és az üdvös szociálpolitika nálunk a kicsiny gyermekekkel szemben kissé elkésetten kelt életre. Harmincnégy esztendőnek kellett 67 óta elmúlnia addig, mig parla- m entiink az elhagyott és züllésnek induló gyermekekről törvény alapján gondoskodott. A gyermekek gondozása csupán 1901-ben indult meg az 1901 : Vili. t.-cikk megalkotásával. Az állami gyermekmenhelyekről szóló törvény hatásában bármily üdvös volt is, egymagában hiányosnak bizonyult volna s a kérdést meg nem oldotta volna. Első sorban azért, mert csupán a hét éven alóli gyermekekről gondoskodik Megmenti a hét éven alóli kicsiny, gyámoltalan s a szülői meleg otthont nélkülöző gyermekeket, de veszni engedi a hét évet meghaladó gyermekeket. Kitaszítja arról a helyről, mely az ő megmentése végett alakult, leveszi róla gyámolitó kezét s a züllés és nyomor forgatagába kergeti bele éppen azt, a ki a fejlődés idejében a gondozásra és a gyámoli- tásra a legnagyobb mértékben reászorul.

Az oltalmat tehát feltétlenül ki kellett terjeszteni a megszabott határon túlra is, hogy a célba vett ténykedésnek megfelelő eredménye, gyümölcse legyen./ így jött létre még ugyanabban az esztendőben a XXI. t.-c., mely a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermekek részére a hét éves kor betöltése után a 15 éves korig oltalmat gondozást és nevelést biztosit. S ezzel nemcsak a fenkölt humanizmusnak. hanem nagy nemzeti érdekeknek is kiválóan szolgál.

Rendeltetését azonban a meghozott törvény is csak úgy érheti el, ha a törvény alkalma- r zásánál a hatósági közegeket nem a rendszeres ridegség, szigor, avagy közömbösség, hanem valódi emberszeretet s a törvény szellemének teljes megértése vezeti.

És éppen ez az, a mi be nem következett. A törvény „hatóságilag elhagyottnak nyilvánított gyermeket“ említvén, a törvény oltalmában csakis azokat a züllésnek indult, tehát már bűntevő gyermekeket részesítette, a kiknek eltartására kötelezett hozzátartozói nem voltak, vagy arra anyagi képességgel nem bírtak. A törvény értelmezésének e szűkes világában még egy más helytelenséggel is találkozhatunk, azzal ugyanis, hogy a hatóságok ezekben a gyermekekben is rendszerint közönséges bűnösöket, javíthatatlan elzüllötteket láttak s azon- képen bántak el velők. Könnyen elképzelhető, hogy a törvény ily alkalmazása mellett a humanizmus s a nemzeti érdek teljesen papiron maradt s a tulajdonképeni cél el nem éretett volna.

Ám ezentúl másképen lesz. A belügyminiszter két nagy fontosságú rendelete segít a bajon s a törvény alkalmazását a helyes s a törvény szellemének megfelelő ösvényre tereli. A rendeleteknek. a melyeket a legteljesebb humanizmus szelleme hat át. üdvös és jótékony hatása ki- számithatlan és megbecsülhetlen.

A gyámolitó kéz kiterjesztő oltalmat nyújt s a működés terén valódi emberszeretetet biztosit. Megállapítja, biztosítja a törvényes védelmet azon gyermekek részére is, a kik az eddigi környezetben erkölcsi romlásnak voltak kitéve, vagy züllésnek indultak és a kiknek a hozzátartozói a nevelésre nem képesek. De megalkotta azoknak, a jogi értelemben nem elhagyott gyermekeknek a védelmét is, a kiknek a hozzátartozóik olyan jövedelemmel bírnak, a melyből a létfentartás költségei fedezhetők.

A rendelet ezzel az emberi életnek talán legsötétebb pontjára tette le óvó kezét. Az ember ott s akkor vetkőzik ki emberi formájából teljesen s undorító vadsága ott lép előtérbe, a hol épen a szülői, a természetileg gondozásra rendelt és hivatott kéz az, mely a köteles oltalom és szeretet gyalázatos megtagadásával a kicsiny teremtést a bűnnek posványába, mocsarába löki. Szeretet helyett átkot tenyészt, erkölcs helyett bűnt s az állam részére hasznos polgár helyett megrögzött gonosztevőt nevel. Van pedig ilyen hitvány kéz ezer és ezer.

Ezeket a szerencsétlen áldozatokat veszi oltalomba a törvény és a rendelet. S az oltalom gyakorlásánál hármas kategóriát állít fel. Kü- lömbséget tesz azok között a 15 éven aluli gyermekek között, a kik nem követtek el bűn- cselekményt, de egyébként züllésnek indultak, azután azok között, kik bűncselekményt követtek el, de a 12. életévet még meg nem haladták s ekként ellenök büntető eljárás meg

Vadászat a Magas-Tátra alján.

Előkészületek a vadászatra.

Augusztus 14-ike a legizgalmasabb nap a vadászvilágban. Minden vadász szivszorongva várja a holnapi napot, — augusztus 15-ikét. Feloldódik a vadásztilalom s hangos lesz az erdő, a berek a kutyák csaholásaitól, a hajtok lármájától és a puskák ropogásától. Kora reggeltől kezdve készülnek a töltények, lekerülnek a fegyverek a fegyvertartókról, hogy kellőképen kitisztítva a holnapi napon hivatásuknak teljes mértékben megfeleljenek. Mert jaj annak a vadásznak, kinek fegyvere augusztus 15-én »csütörtököt mond«. Egész napon által ő lészen a célpontja a jóizű adomáknak és elmés megjegyzéseknek. No meg azután odahaza az asszonytól is kikapja a maga részét, ha a dolog kitudódik.

Vagyon dolog a konyhában is. Vágják a hízott kacsákat hogy Ízletes, ropogós pecsenyét keszitsenek belőle, kopasztják a csirkéket. hogy valamiképpen a rántott csirke se maradjon el. No, de a mákospatkó sem a legutolsó dolog. Ennek sem szabad hiányoznia a holnapi vadászatról. Végre megtelnek a kis kulacsok is finomabb pálinkafélékkel, a mik különösen akkor tesznek kitűnő szolgálatot, ha valamiképpen egy bak, vagy disznó elhibáztatik. Mert hát ez bizony elég nagy szégyen egy vadásznak s ebből egy- egy korty mindent el tud felejtetni. Elkészítve már az üvegek is jó asztali borokkal.

»Holnap nagy nap lészen«, mondja sógorom. Ki van adva a jelszó, hogy nem szabad csak őzet, disznót és medvét lőni.

Ozsonna felé jár már az idő. Alig néhány óra s augusztus 15-dikére virradunk.

— Elkészültél-e már Árpád? kérdi tőlem sógorom.

— El Lojzikám, csak még borotválkoznom kéne.

— Hm, az nagy baj, mert itt borbély nincs. Én pedig borotvával nem rendelkezem, mert az efféle műveleteket a városban szoktam magamon végeztetni, Iglóra pedig behajtatni, már az idő előrehaladott volta miatt nem érdemes. Hanem van egy kimentő ötletem. A kocsisom maga szokott borotválkozni, borotváját ugyancsak kalapácscsal kalapálja, hogy annál élesebb legyen — úgy mint a kaszát szokás, — de azt hiszem, hogy meg fogja tenni a szolgálatot. Hivassam be?

— Jó ! Jöjjön hát, a minek jönnie kell! Ha már medvére megyünk vadászni, legalább leborotvált arccal nézhessek a szeme köré.

Nagy kalapálás hangzik az udvar felől. Élesíti a borotvát a kocsis.

Rövid idő múlva már nálam is van kikalapált borotvájával.

Én beszappanozom arcomat s leülök egy székre. A kocsis megkezdi műtétét. Úgy érzem magamat, mintha ütközetben lennék s legalább is hat ellenséges huszár karddal,

kaszabolná arcomat. Szent Isten, mikor lesz már ennek vége ? ! . . Szemeim megtelnek könnyel, arcomat vér borítja, s csillagokat vélek látni a szobában.

Végre elkészülünk, de nem egészen, - mert az arcomon ejtett 15-20 vágás beflastrorno- zása van még hátra.

Vacsoráig ezzel is készen valék, mely után mind any ián néhány órára nyugalomra térünk, hogy a holnapi nehéz nap előtt némiképpen kipihenjük magunkat.

Indulás a hegyek közé.

Elmúllott már a kisértetek órája; a bak- ter is eltülkölte már leghosszabb nótáját, csak a pásztortüzek égnek még a hegyek tetején, hol a bacsók most készítik az este kifejt juhtejből a sajtokat. Úgy tűnnek fel ezek az éj mély sötétjében, mintha a csillagok közvetlen közelében lennének.

az udvarban áll már a szekér felpakolva mindennel, befogva már a lovak is. Szalmából összetákolt ülés a szekéren, melyre mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk.

Megindul a szekér a koromsötétségben. Rugaszkodik a szürke nehéz hegyi utón, segíti őt párja a pej. Jó kezekben a két tüzes orosz telivér paripa. Lengyel származású kocsis tartja a gyeplőt. Magyar kocsis nem merné felhajtani őket ily veszedelmes utón, a hol csak egy félrelépés kell s már is mindannyian a halál torkában vagyunk. Itt-ott jobb útra is akadunk, a hol gyors üge-