Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-08-08 / 61. szám
Huszadik évfolyam. 61. szám. Vác, 1906. augusztus 8. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény. — Nyiittér sora 60 fillér. A hervadó tulipán. Vác, aus 6. Egyszer egy virágot,pártatlan virágot magános kertjében meglelte a szellem, a ki Haza fiságnak hirdette magát és Így szólt hozzá : — Nagy küldetés vár rád, kis virág. A hazafiak a virágot ezrei sorából téged választottak ki, hogy te légy a hazafiság szimbóluma. Úgy bizony, kis virág. Eddig igénytelen voltál, de most óriási lesz a te hatalmad. Neked fog hódolni egy egész ország és a hazafiság ragyogó napja csak arra pazarolja sugarait, a kinek te illatozol. Aztán, ha itthon meghódolt előtted mindenki, hadverő útra indulsz és leigázod a külső ellenséget. Van egy kegyetlen, rossz szomszédunk, a ki századok óta vérünket szipolyozza s a ki megint rabigába akarja hajtani kuruc nyakunkat. Nos, ezt a rossz szomszédot te fogod legyőzni. Ha kalmárszelleme áruival közeledik a hazai határok felé, elűzöd, mint a sátánt és megvonod tőle megélhetésének eszközeit. Aztán művelsz még egyéb nagy csodákat is, mert tied leszen az ország, a haza, minden szív, minden lélek és csodatevő lesz a te hatalmad. A kis virág szirmai dagadoztak a büszkeségtől, mikor a szellem hivó szava érintette őket és a virág kilépett kicsi birodalmának szűk határai közül, hogy meghódítsa az országot. Könnyű dolga volt. A szellem, a mely előbb fölkereste kerti magányában és dicső szereppel kínálta meg, türelmetlenül csinált neki utat mindenfelé. Rámosolygott és kegyeit pazarolta A múlt század szalonjai. — A zsur történetéhez. — Ha még olyan modern is a zsur, mégsem napjainknak a fölfedezése. Mint a szalonélet minden más berendezése, Franciaországból származik. Ott a zsur virágkora a XVIII. század volt, a mikor a zsurozás divatja mindenesetre szűkebb körben járta, mint ma, de ez a kör jórészt különösen kiváló volt, a társaság szellemi egyéniségek és nagyságok tekintetében ugyancsak alapos gondossággal volt öszszeválogatva. Virágkora volt az a szellemes zsurnak, a melyen éppen olyan okosan csevegtek, mint élénken udvaroltak. A romantikusok idejében az ilyen fajta zsurok Németországban is elterjedtek, csakhogy a társalgás hangja kissé nehézkes volt s a francia udvariasság pikáns ingerét az ábrándozás és a szentimentalizmus pótolta. A múlt század hölgyeinek, a kik egy elég vonzó társaságot akartak zsurjaikon egyesíteni mindennapi csevegésre Párisból, — sem szépeknek, sem fiataloknak, mi több, kifogástalanoknak sem kellett lenniök. Mert ha Lambert, Necker, Geoffrin asszonyok a legfedhetetlenebb hírnévvel dicsekedhettek is, ugyanezt nem mondhatta el magáról Madame Du Deffant, a luxemburgi hercegnő és Madame Du Tencin, a kiknek fogadó estéi voltak olyan híresek és látogatottak, mint amazoké. Pedig Madame Du Defiant sem fiatal, sem szép nem volt, sőt jócskán túl volt az ötvenedik éven, a mikor arra, a ki föltüzte a virágot és szinte kizárta az érdemes emberek társadalmából azt, a kinek ízlése idegenkedett a hivalgó banálitástól, hogy érzelmeit kicégérezze a gomblyukában. Az ártatlan virág-divat első idejében azonban i kevesen akadtak ilyenek, mert ugyan ki csinál kázust egy kicsiny virágbői, a mely eddig szerényen illatozott a kertekben s most ezrével vándorol a gomblyukakba. Ám nemsokára furcsa szerepe jutott a kis virágnak. Nem szeretetben jelképezte többé a hazafiságot, hanem gyülölségben ; a felekezetiség vad indulatával fertőzték meg ártatlanságát. A keletje erre megfogyott, az emberek nagy sokasága nem érezte többé varázsát és elfordult tőle. így aztán a virág nem tudta meghódítani az az országot, a hazát és hasztalan próbálkozott a külső országgal is. Kiderült, hogy a virágnak csak illata van, a virágnak csak az esztétikája gyönyörködtető, de nagy erőket, izmos földi hatalmakat nem lehet véle legyőzni. A kis virág tehát nagy csalódást okozott; maradt minden a régiben és még általános elernyedés is következett, mert az emberek tétlenül maradtak, azt hitték, hogy az a virág, ártatlan kis virág egymaga meghódítja a fél-világot. Az idők pedig múltak, a láz csökkent és rongyos foszlányok lettek a csillogó illúziókból. A szellem, a mely kerti magányából kicsalta a kis virágot, napról-napra jobban megkopott, hamis máza lepattogzott az igazság maró fényétől és a mint veszített varázsából, önmaga sem gondozta többé a kicsiny virágot. Néha még szalonját megnyitotta. Madame De Geoffrin, a kinek zsurjai jó ideig a leglátogatottabbak közé tartoztak, a legcsúfabb asszonyok egyike volt, úgy, hogy alapos fenyegetés volt az, a mikor egy festő igy nyilatkozott : — Ha ez az asszony még sokáig bosszant, istenemre lefestem. Az sem volt múlhatatlanul szükséges föltétel, hogy a háziasszony jó családból származzék. Madame Geoffrin a dauphine egyik komornyikjának a leánya volt és feleségül egy kézműárukereskedőhöz ment, a kinek nagy vagyona lehetővé tette számára a róppant fényűzést. Du Deffantnak ellenben mindenféle fortélyhoz és intrikához kellett folyamodnia, hogy esztendei bevételeit nagyobbitsa. Hogy az akkori zsurok nem voltak fife o’ clock tea-k, mint a mostaniaknak legtöbbjei, azt mindenki elgondolhatja, a ki a francia kulturhistóriában csak némileg is járatos. Bőséges ínynek való élvezetek nélkül a nagy szellemek sem jártak volna el olyan pontosan a zsurokra, a melyek úgyszólván esti találkozások voltak, tehát annak feleltek meg, a mit nálunk zsurfixnek „eveznek. A soupernak akkoriban is nagy szerepe volt ezeken a szellemdús összejöveteleken. Galiani abbé azt kérdezte egyszer báró Holbachtól, hogy vájjon a filozófia, a melynek ő első Maitre d’hotelje, mindig olyan finoman és jó étvágygyal fog-e étkezni, mire a báró a maga részéről igennel válaszolt. Diderot igy ir egyszer báró Holbach birtokáról: Imádkozzatok értem, föl föllobbant egyszer, távoli vidékeken, elhagyatott falvakban megtudta mozgatni az unalomtól berozsdásodott, hiszékeny embereket egyegy táncmulatság erejéig, de nagyobb birodalmat ő sem tudott már hódítani a kis virágnak s az lassan egyik darab földet a másik után veszítette el. Ma már alig látni valahol, fonnyad, hervad, foszladozik múló dicsősége. És vágyik vissza a kerti magányba, messze az emberi indulatok alacsony küzdelmétől, a hol nemes pompájáért, kellemes illatáért mindenki egyformán becsüli. Mert lám az emberi lélek oly gonosz, önzése olyan alacsonv, szenvedélye oly ártalmas, hogy megtudja gyülöltetni még a virágot is. Az ártatlan, gyöngéd kis virágot. Helyi és vidéki hirek. Augusztusi krónika. Augusztus hónap! itt vagy újra, bár nem szerettelek soha, mert a tizenkettő közül te ballagsz leglassabban tova. Téged testtel, lélekkel utál a hétnek krónikása mind, mert benned néni történik'semmi évezrek óta rendszerint. A krónikák véznák, soványak, táplálékot nem adsz nekik, a verselőkkel nem törődöl, hogy tárgyukat honnét szedik; minek is vagy hát a világon, ha ily sivár az életed ? hogy ne indigeszcióban haljak meg, mert még egy hétig kell itt maradnom. Nay-nap után kapunk uj halakat, turkesztáni dinnyét, foglyot, tortákat, — tizenkét gyomrunknak kellene lenni, hogy mindent fölemészszünk ; szerencsére éppen oly mértékben iszunk és igy mindent könnyebben elviselhetünk. D’Alembert igy biztatta Madame Du Deflant-t a Párisba való visszatérésre, a mikor falusi magányba akart elvonulni. — Miért fél az unalomtól Párisban ? Hiszen egy jó souperral mindenkit magunk körül láthatunk és még mulathatunk is vendégeinken. És ez a megjegyzés még egy évszázaddal később is elég időszerű. Bizonyos, hogy a társasélet az első évtizedektől a hetvenes évek elejéig sokkal szerényebb alapokon volt, mint manapság. Akkoriban volt néhány szalon, a melyben inkább a szellemes tudósokkal, a tudományok korifeusaival és a szép asszonyokkal való találkozás ingere, mint a super-k és diner-k vonzották az embereket. Azonban a tizennyolcadik században a francia társaságban annak, a ki arra számított, hogy a szellem nagyságait fogadja magánál, elengedhetetlen volt a pompás lakoma. Senki sem értette ezt jobban Madame Lambertnél és Madame Geoffrinnál; Marmontel legalább úgy beszéli el, hogy ők minden héten adtak egy ebédet festőknek és egyet tudósoknak. Késő este azután a ház hivatalos barátai számára souper következett, a melyen rendesen három hölgy vett részt, a kiket a Mont
