Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-04-15 / 30. szám
\ Huszadik évfolyam. 30. szám. Vác, 1906. április 15. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény. — Nyilttér sora 60 fillér. Mi a teendőnk. Vác ápr. 14. Megtörtént a hihetetlen, nem remélt fordulat, megalakult a nemzeti kormány. Minden magyar ember ezt a korszakalkotó eseményt a legnagyobb örömmel üdvözölheti és hálával kell adóznunk nemzetünk vezéreinek, a kik a mily bölcs mérséklettel, mély hazaszeretettel vezették a nemzeti küzdelmet, ép oly államférfiúi tapintattal megérezték, belátták, hogy nekik a nemzet érdekében a kormányt most már vállalniok kell. A nemzet jogos kívánságai ugyan nem lettek kielégítve, függőben maradt a hadsereg magyarságának kérdése, de örömünket ez nem zavarhatja, mert óriási előny a nemzetre az uj korszak beköszöntése, melyből a közre csak áldás fakadhat. Első és legnagyobb eredmény az, hogy a szemét, a piszok elpusztult. A nagy küzdelem alatt nem az volt a legkeservesebb, hogy Bécsben jogos kívánságainkat nem teljesítették, hanem undorító, kétségbeejtő volt azoknak a mindenre kapható magyar embereknek piszkos hadát látni, a kik koncért, pénzért vállalkoztak a legaljasabb pribékszerepre. Ellepte a szemét a fórumot, ^közhivatalokat, oly sivár volt nemzetünk helyzete, hogy a hazáért aggódó szivünknek nem volt semmi vigasztalása, semmi reménysége, csak a legsötétebb kétségbeesés jutott osztályrészünkül. Ez a szemét, piszok nép eltakarodott. Nem tobzódik már Rudnay az önkény hatalom kéjes mámorában, eltűntek mind a megsemmisülésbe, az örök enyészetbe. Második óriási eredménye a nemzeti kormány megalakulásának, hogy hamisítatlan, tiszta magyar érzés, nemzeti tartalom jut be a kormányzásba, megtöltve annak minden részét, a legmagasabb miniszteri széktől a legkisebb hivatalig. Óriási perspektívát nyújt ez a jövőre a magyarság megerősödésére, fejlődésére. S ha azt kérdezzük és vizsgáljuk, hogy nekünk, közönségnek, közkatonáknak mi a kötelességünk az uj korszakban, én úgy látom, hogy nekünk hármas kötelességünk van. Az első az, hogy teljes erőnkből támogassuk, a hátunkkal fedezzük az uj korszakot, az uj kormányt. Támogassuk pedig azért, mert lelkünk legbensejéből meggyőződhettünk róla, hogy az uj kormány tagjai, a mi vezéreink a legtisztább hazaszeretetei, tüzes magyar lelket, eszményi önzetlenséget visznek a miniszteri székbe. Támogassuk, mert végre oly miniszterei vannak Magyarországnak, a kik nem azért miniszterek, hogy a hatalmat önző magánérdekeik kielégítésére használják, hanem miniszterek, mert a hazaszeretet, a nemzet érdeke ezt tőlük, mint áldozatot, megkívánta. Támogassuk, mert ők a nemzetről, a népről megfeledkezni soha nem fognak, főelvük a közélet tIsztriának megte: ;rn|és£, a magyarság megerősítése, a magyar nép boldogitása. Lelkünket megnyugtatja az a tudat, hogy ezek a mi minisztereink Bécsben is, az uralkodóval szemben is minden alkalmat meg fognak ragadni nemzetünk erősítésére, nem feszélyezi őket a bársonyszék, mert abban a percben rúgják azt fel, a mikor olyant kivánnak tőlük, a mi hazájuk érdekével ellenkezik. És támogassuk őket önzetlenül, nem koncért, nem sápért, nem kitüntetésért. Ne vegyünk példát a régi kormánypárttól, őrizzük meg függetlenségünket a kormánynyal szemben is. A második kötelességünk pedig az, hogy a 48-as eszmék kultuszát tisztán megőrizzük, elhomályosítani ne engedjük. Maradjunk meg 48-asoknak, túlzóknak, hirdessük az elvet, hazánk teljes függetlenségét. A 48-as eszmék kultuszában a nemzetre nézve óriási erőforrás rejlik, melyből bármikor meríthet: csobogjon tovább is tisztán ennek a forrásnak vize, hogy zivataros időkben szomjúságunkat vele olthassuk. Hazánk teljes függetlenségéről lemondanunk, az elvet feladnunk, eltemetnünk nem szabad. Jaj annak a nemzetnek, mely lemond a függetlenségnek még a vágyáról, reményéről is. A kényszerűségekbe időnkint bele kell nyugodnunk, a körülményekkel meg kell alkudnunk, de oltárkép gyanánt szivünkben élni kell a függetlenségi eszmének, a teljesen önálló, független, hatalmas Magyarországnak. Harmadik kötelességünk pedig az, hogy éber figyelemmel őrködjünk a közélet tisztaságára. A tolakodókat, kúfárokat kergessük el a fóromról. Azoknak, a kik a,nagy küzdelem idején a nemzet ellen voltak, ne legyen irgalom, ne legyen bocsánat. Nagyon sokan kimutatták a foguk fehérét. Sajnos, városunkban is voltak olyanok, a kik a nehéz napokban a hatalom vérszagától feldühösöd ve sajat polgártársaik ellen támadtak. Ezt el ne felejtsük soha. Megtanultuk az embereket ismerni. Tudjuk, hogy kire számíthatunk, kire nem. Húsvéti mese. (1906.) Virág vasárnapján, Szép harmatos reggel — Csoda történt Budán A királyi kerttel: Soha ott tulipánt A kertész nem látott, — Virág vasárnapján Száz is kivirágzott! Száz is kivirágzott, De egy se maradt ott, Mindnek szárnya támadt, Repült, Bécsnek tartott . . . Bécsnek városában A sok szép tulipán, Egyszer csak ott terem A király asztalán. És megszólalának Ékes virágnyelven: „Magyarok királya, Kelj föl, ébredj menten! Verd ki szemeidből A kábitó álmot, Halgasd meg tavaszszal - - Mit mond — a virágot! Virág azt beszéli, Fű, fa is azt mondja: Csak a magyar nemzet Még a tél halottja ; Jégverembe zárták, Dermesztik, fagyasztják, Hogy a te szivedtől Végkép elszakaszszák . . . Ne hagyd el a magyart, A te igaz hived Mert bizony vérezni Fog érte a szived. Egy szavadba kerül S Magyarország fölött Oly szépen süt a nap, Mint még sohsem sütött“ . . . Mondák — és eltűntek Mind a tulipánok . . . Csak egy könnyed felhő Maradt még utánok. Az is búcsút intett Mintha élő lenne . . . Egy bús asszonyt látott — A ki látta — benne . . . És a király látta . . . Más ki látta volna ? — Homlokán a redők Elsimulnak sorra . . . „ügy lesz, úgy lesz!“ — mondja — S’ tett a szó az ajkán: Kinyilt a virágunk - Virág vasárnapján. Kulcsár Ernő. A Maricsek jövendölése. [Egy váci gimnazista naplójából.) Túl voltunk a beiratkozás ünnepélyes formaságain és leendő osztályfőnököm még egyszer ismételve azt, hogy holnapután előadás van már, elbocsátott bennünket. Megvették a könyveimet, egyrészüket még ott a gimnázium kapualjában élelmes kalmár gimnazistáktól a többit a boltban. Kaptam hozzá egy csomó iró- meg rajzeszközt, ezeket a könyvekkel egy halomba szijjaztam össze és az első iskolanapon elindultam ezzel a tekintélyes taneszköz csomóval a gimnázium felé. Büszkén róttam az utcát és fölemelt fővel kerestem ismerősöket, hogy lássanak engem, a már gimnazistát. Hangosan köszöntem be az anyám fűszeresének boltjába, megbácsiztam a mészáros legényét, megszólítottam a gyümölcsös kofákat — mindnyájuknak tudtára adtam, hogy én már a latinba járok. Honnan vette magát a lelkembe ez a szertelenül dicsekedő büszkeség, bizony nem tudom; mert nem voltam hivalkodó. De mégsem tudtam leküzdeni ezt a kiváltságos érzést, a mely, úgy látszik, erősebb volt nálamnál és kevélylyé tett. Az is voltam, még mikor beléptem az iskolába is. És mentem büszkén be az ajtón, a mely felett az állt, hogy: I. osztály. De idebenn aztán egy két perc múlva szertefoszlott a büszkeségem, mint lenge pára. Nem- maradt belőle még egy körömnyi' se és helyette olyan rettenetes üres■< >n VAK sor i , MÚZ'i.M
