Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1903-05-10 / 19. szám

Tizenhetedik évfolyam. 19. szám. Vác, 1903. május 10. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre ....................12 korona. Negyedévre .....................3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megjelen minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: * Felelős szerkesztő: Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-ter sora 60 fillér. Hogy köszönnek nálunk. Vác, május 7. Minden müveit nemzetnek a népe ösz- tönszerűleg megtanulta az embernek a közös származás tudatából fakad azt a kötelességét, hogy embertársát, a mikor vele találkozik, köszöntse. A vadember is üdvözli a másikat a maga módja, szo­kása szerint, a bon ton-járól hires angol nagy gondot fordít még arra is, hogy a midőn nővel fog kezet, lehúzza keztyű- jét. A két szélsőség mindegyikének meg­van a maga közös vonása: embertár­sunknak megbecsülése és tiszteletünk ki­fejezése irányában. A kettő között leg­feljebb abban van különbség, hogy aman­nál önkéntelenül nyilatkozik az meg, emennél pedig kifejlesztette a magasabb műveltség. Mi nagyon szeretünk fenhangon kér­kedni azzal, hogy itt a civilizáció határ- mesgyéjén (és ez a felfogás nagyon tartja magát) a müveit nyugathoz tartozunk. Követjük a francia, a spanyol, de legin­kább az angol eíikett szabályait, volta- képen belőlük csak annyit, a mennyit Románc az ébredő tavaszról és ébredő szerelemről. Irta: HONTI HENRIK. Még nagyon kevés zöld látszott a hegyoldal­ban, sőt még hó is volt a hegyek tetején, de azért már járták a sétálók az ónos levegőjű erdőséget. A fák csupaszok, levéltelenek, még rügyek sem fakadnak, de már csupa remény minden, nem szomorú, mint az őszi táj, — biztató és telve az eljövendő élet erejével. A föld teleitta magát a termékenyítő hévi­zekkel és most a napsugaraktól olyan üde, erős szagokat áraszt, hogy megköhög tőle a gyenge mell. — — — Néhány leány és fiú sétál az er­dőben. A tavaszi szelek megszikkasztották a talajt, csak néhol süpped be a sárga cipőcske sarka. Nevetnek, mulatnak és vidám kaczajuk ba­rátságosan tetszik az erdőben, mert az még kihalt, csendes ; — se madárdal, se a lombok rejtelmes, sejtelmes suhogása nincs még. Egy- egy kavics, vagy rög, ha legörög a hegyolda­lon, az csinál némi zajt a száraz rőzsében, meg a hegyekről lefutó hóviz, mely néhol va­lóságos zuhatagot képez. Most rakoncátlanul épen a leányok útját vágja el. Kis gödörbe rohan a hegyi vizecske ■és olyan zajt csap, hogy az ideges, leánykák épen — jól, rosszul — ellestünk mások­tól, de azért a kést és villát nem tudjuk a tálba tenni úgy, hogy jelentősége meg legyen és a mi nemcsak az illemtan szempontjából sajnos egy körülmény, de társadalmilag is érezteti hatását: ember­társainkat úgy köszönteni, a mint azt nemcsak elvárhalja, de egyenesen meg- követelheti. Ezúttal ez utóbbiról akarunk néhány sort írni. A kis város polgárai, hivatalnokai, urai igazán nincsenek tisztában azzal, hogy mivel tartoznak a társadalomnak (csak hasonló!) elemeivel szemben. Legtöbbje megelégszik azzal, hogy égő szivarral a szájában, zsebre tett kézzel, inkább csak fogai közölt mormogva, mint udvarias hangon, köszönti a másikat, jól a fejébe húzott kalapjához fel sem emelné a ke­zét. nemhogy még levenné azt, ha pedig megteszi, bizonyára azzal a gondolattal teszi meg, hogy legalább felfrissíti a ka­lapja ala került (bizonyára a szédülete­sen nagy tudománytól!) megromlott le­vegőt. Az ember udvariasan és tisztelet­a fűtöket is betartják; a gödörből kikerülve csörögve folyik tovább és hajt egy botokból összetákolt kis malmot, valami unatkozó boj­tár-gyerek egyszerű játékát. Megmosolyogják a kisasszonykák es gázlót keresnek, mert nem tudnak átmenni a vizen. A viz ugyan nem valami széles terjedelmű, egy kis ugrás átsegíthetné bármelyiket, de mi­nek az, mikor itt vannak a fiuk. Az egyiket az egyik, a másikat a másik fogja át és erős kéz­zel szállítják őket a kicsi viz túlsó oldalára. Nellike. egy kis barna, tréfásan, nevetve szól: — Szégyeljük magunkat, leányok, ha ily kis vizen se tudunk átugorni! . . . — Eh, csacsi, hiszen nem azért, — szólt, egy szőke, — de hadd vigyenek a fiuk . . . Liza, a ki örökkön csak disputái, ingerkedve mondja : — Hát fogadjunk, hogy nem ugród át ! Nellike a kezét nyújtja. — Mibe ? .. — Két darab csokoládéba. Sándor, maga lesz a biró. — Helyes. — Huncut, a ki meg nem adja, — szól Nelli, összefogja a szoknyáját és mint egy nyúl, úgy szökik keresztül a vizen. Még a czipője se lesz sáros. Most a többi is neki készül és sorban ug- rosnak oda meg vissza. teljesen köszönti egyik, másik urat s azok inkább csak reá néznek, jó ha még veszik maguknak azt a fáradságot, hogy kezei­ket oldaluk mellől egy-két arasztnyira fel­emeljék, legtöbbje azonban ezzel sem igen fárasztja magát és figyelemre sem érdemesítik az illetőt. Van egy igen jó közmondás erre, figyelmébe hozzuk azok­nak, kik vagy nem ismerik, vagy elfelej­tették : »köszönni illedelmesség, fogadni k. k.« De ezek a jó urak azl hiszik, hogy már megváltoztatják a világ sorját és ők szabnak törvényt a társadalomnak. Mi különben mindezt nem panaszkép, inkább megrovásképen és okulás céljá­ból hozzuk fel. Egy cseppet sem bánt bennünket, ha X. vagy Y. úr csak úgy fogadja előzékeny köszöntésünket, mint a hogyan mi még az utcasarki hordár­nak köszönni is szégyenlenénk; az em­ber egyszerűen gondol magában egyet és tovább megy. Az okosabbja legújab­ban azt a gyakorlatot kezdi meghonosí­tani, hogy egyszerűen elmellőzi és — nem köszön. Igaza van. Ha én a társa­dalmi illemszabályok által megállapított Majd megunják ezt is és Sándor ajánlatara hóvirágot keresnek. Sándornak szerencséje is van, mindjárt talál egy kis csokorra valót és előzékenyen szétosztja a lányok között. Nellike hálás érte, egy szálat gomblyukába tűz. Sándornak ez elég; jól eső büszkeséggel nézi a kezecskét, a mint a kabátján babrál és ravasz ötlete támad. — Akarnak hóvirágot? — kérdi a társa­ságtól. — Hogyne! Micsoda kérdés? . . . — Hát széledjünk el, ki erre, ki arra ; mert egymás mellett csak keveset találhatunk. A dolog igaz, mind belátják. És igy került össze Sándor Nellikével. A többi leánynak is jutott egy-egy gavallér. Nemsokára messze voltak egymástól és ki­tartó küzködéssel mentek hegynek fel. Sándorék minél messzebbre távoztak a töb­bitől. — Jöjjön Nellike, igy jo, ha ketten vagyunk. — Miért ? — Mit tudom én? — de nagyon jól érzem magamat, ha mellette lehetek. A leányka arcán gyenge pir szaladt szét és lopva végignéz a fiún. Sugár termetű gyerek,, a kinek izmos alakján megfeszül a ruha, szeme gyakran a leánykán mereng el és az ajka, — a mely fölött már serked a férfibüszkeség — szelíden mosolyog.

Next

/
Thumbnails
Contents