Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-05-10 / 19. szám
Váci Hírlap udvariassággal köszönök valakinek, joggal elvárhatom, hogy az illető oly módon viszonozza azt, a milyenre igényem van. Ha nem teszi, megkímélem magam attól, hogy az illető részéről ily megszégyenítésnek legyek kitéve. A nők köszönési modora — általában — szintén nem érdemel valami nagy dicséretet. Legtöbbje még azt sem teszi meg, hogy utolsó nyakcsigolyáját megbillentse, letudja a dolgot egy szemhu- nyoritással. Téved azonban, a ki azt hiszi, hogy igy csak a férfiaknak köszönnek. Saját nemüket sem becsülik sokkal többre. A kivételek, kiknek igazán jóleső örömmel köszön az ember, annyira ismeretesek, hogy az olvasó máris elő sorolja őket magában. Nem régiben, egy vasárnap délelőtt, megálltak a nagytemplomtéren egynehá- nyan és tanulmány tárgyává tették a mi intelligenciánk köszönési módját. Ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az illetőknek a háta mögött pillanatnyi fényképfelvételeket vettek volna fel róluk. Érdekes adat lett volna a magyarság jelenlegi kul tur-történetéhez. Hát bizony ez nincs rendén és egy cseppet sem válik díszére a városnak, hogy nagyon eltávolodik az előzékeny köszönésnek szinte hajszálnyi pontosságig megállapított szabályaitól. Nem a fen- héjazásban és embertársunknak a fumi- gálásában van a műveltség talán csak azért, mert ennek vagy annak két garassal több van a zsebében, vagy magasabb állása van, — ellenkezőleg, az igazi úri embert éppen az különbözteti 2 A kis barna leány olyan, mint a viruló élet, rózsás arca majd kicsattan az egészségtől, a haja ingerlő fürtökben van a homlokára fésülve és egész lénye csupa fiatalos báj, a melyet olyan szivesen simogat végig a fiú szerelmes tekintetével. Néha szólnak egy-egy enyhe szót, a minek semmi jelentősége nincsen és ők mégis annyi mindent magyaráznak ki belőle . . . Találnak egy fatörzset és odaülnek. Sándor megfogja a Nelli kezét. — Beszéljen nekem valamit magáról Nel- Jike ? ! . . — Magamról? . . . mit? . . . — Akármit. Minden érdekel, a mi magács- kára vonatkozik . . . — Mit no? . . . megálljon csak! . . . Az ujját tréfásan homlokára téve, félkomo- lyan elgondolkozik, de csakhamar csüggedten szól : — Hasztalan . . . nem történt velem még semmi . . . semmi érdekes ! . . . Majd hirtelen eszébe jutott valami. — Azaz mégis, — szólt — de azt nem mondhatom el . . . — Miért nem ? — Mert — mert azt nem szabad ... az magát úgy sem érdekli . . . — Kiváncsivá akar tenni, Nellike? . . . — Nem én, — épen nem ; — hanem most azért is elmondom: — Ismeri Túri Jenőt? fiát az elmúlt nyáron sokat voltunk együtt, enő jól énekel, megtanított néhány nótára és meg a többitől, hogy nagyobb tisztelettel adózik embertársainak, modorában finomabb, előkelőbb, előzékenyebb. Különben — úgy halljuk — ■ eszménk csakhamar a megvalósulás stádiumába lép. A Danaparton és a nagytemplomtéren a gép felállítható lesz egyik buzgó amatőrfotografusunk jóindulatából a nélkül, hogy észrevegye csak valaki is s bemutathatjuk legközelebb majd a »nevezetes« -ebb köszöntések egyes fázisait. Egyelőre tehát térjünk napirendre a dolog felett és gyűjtsük az — adatokat. Helyi és vidéki kirek. — A püspök Kecskeméten. Grófpüspökünk kecskeméti útja a múlt hét elején véget ért. Azok a szertartások, melyek végbementek a templomszenteléskor, nagyobbára ismertek, igy mi az általános hangulatról számolunk be. A püspök bámulatos buzgalommal látott hozzá, hogy Kecskeméten is a hitéletet fejleszsze. Tényleg sikerült is neki, mert voltak Kecskeméten és környékén, kik 15—20 év óta nem gyóntak s a püspök-látogatás emlékére a gyóntatószékhez járultak. Grófpüspökünk kora reggeltől késő estig a gyóntatószékben ült s annyi buzgóságot fejtett ki, hogy komoly megbetegedéstől féltette őt udvari orvosa Bap- csák dr., ki az utón vele van. Több mint kilencezren bérmálkoztak a püspök napok alatt. Mindazonáltal a püspök jól érezte magát a kecskémé- , tiek társaságában. Állítólag azt is kijelentette j volna, hogy úgy megszerette a kecskemétieket, hogy ezentúl az év egy részét körükben fogja tölteni. De különben a hires alföldi város is ki- tet magáért. Díszítésekre és a fogadtatási költségekre nem kevesebb, mint tízezer koronát költött, az egyháztanács pedig 200 személyre fényes bankettet adott. A kecskeméti püspöknapok emlékére különben sikerült anzicht- kártya is készült, a melyből számos példány a gyakori találkozások folytán oly bizalmas lett velem a szemtelen, hogy egyszer meg is . . . — Csókolta ?! — vágott közbe hevesen Sándor. — Nem . . . csak akart, — mosolygott Nellike, — csak akart ; — ennyi az egész . . . A fiú elgondolkozott ezen az eseten és a szive elszomorodott. Bántotta nagyon, hogy valaki meg merte volna csókolni azt a leányt, a kire ő olyan félénk tisztelettel gondol. Nellike felzaklatta őt gondolataiból. — Sándor! . . . még egy szál hóvirágunk sincs ! Mit szólnak a többiek ? ! — Bizony igaz. Nézzünk utána! Kutató pillantással, de még mindig egymás mellett haladva, bementek az erdőbe virágot szedni. A kezük gyakran, néha az arcuk is összeért, hogy érezzék egymás melegét — és lassan egész csokor virágot tépdestek le, sietve, hogy a beszélgetésük alatt elillant idő mulasztásait kipótolják. Sándor körülnézett, a többieket még nem lehetett látni sehol; — újra visszakerültek előbbi pihenőjükre, a fatörzsre és csokorba kötötték a virágot. A kedves foglalatosságnak a kezeik mindig egymáséiban voltak és az érintéstől bizsergő meleg futott át karjaikon. Bizony a levegő még éles volt és a Nellike kezecskéit, a mint a harmatos virággal játszogatott, vörösre marta. A napsugár, a mely ott játszott mellettük egy zöld levélen, még nagyon éretlen volt. — Mutassa a kezét, Nellike, hadd melengetem ! — mondta Sándor és simitgatta, melekerült városunkban is. Az anzicht azt a jelenetet ábrázolja jó felvételben, midőn a püspök ornátusban udvari papjaitól s a kísérettől kö rülvéve. Balás kanonokkal oldalán a felszentelésénél a misekönyvből olvas fel. — Esküvő. Kis Pál nagykőrösi földbirtokos tegnap délután esküdött örök hűséget a felsővárosi templomban Hufnagel írünkének, Hufnagel Imre nagykereskedő és neje bájos és szép leányának. Az esketési szertartást Trümmer Ferenc ceglédberceli plébános végezte, ki megható, szép beszédet intézett az ifjú párhoz s a jelenlevő nagy közönséghez. A polgári esketés délelőtt tiz órakor folyt le Borbély István anyakönyvvezető előtt. Tanuk Béts Sándor mérnök és Trümmer János nagykőrösi ügyvéd voltak. Boldogság kisérje frigyüket ! — Dr. Freysinger az egykázkerü- leti gyűlésen. Múlt szerdán és csütörtökön tartotta a dunamelléki ev. ref egyházkerület rendkívüli közgyűlését a zsinati tárgyak előkészítése végett Darányi Ignác dr. elnöklete alatt. A közgyűlésen tettek jelentést a jegyzőválasztás eredmém érői, mely alkalomból Darányi miniszter, főgondnok meleg szavakkal üdvözölte dr. Freysinger Lajost, az uj jegyzőt, a ki válaszában kijelentette, hogy a megtisztelő állást nem kereste, megválasztatása azonban parancs neki, hogy az egyházban szorgalmasan dolgozzék. Ezután folytatták a közgyűlést, melynek számos tárgyát már az uj jegyző referálta. — Porosz államügyész a fegyház- ban. Langer porosz államügyész a napokban Budapestre érkezett, hogy a magyar börtön- rendszert tanulmányozza. Langer Vámbery Piusztem igazságügyi minisztériumba berendelt albiró társaságában pénteken reggel Vácra érkezett a fegyház alapos megtekintésére. Bal- Jcay István fegyintézeti igazgató volt a kalauz, a ki mindent apróra megmutatott az érdeklődő államügyésznek, kinek még külön hatszáz kérdése volt, melyek mindegyikére megadta a választ az igazgató. A szemle délelőtt gitette, sőt egy óvatlan pillanatban az ajkához, is hozzáértette. Nellike ijedten kapta vissza kezét. — De Sándor!.. — Ne haragudjék, Nellike, — könyörgött a fiú. — csupa jó szándékból történt, hogy felmelegedjék . . . A leányka nem is haragudott olyan nagyon, de kezét többé nem adta oda. — Látja, igy van az ember magukkal, — tréfált mosolyogva, — ha a kis ujját nyújtja, a kezét akarják, ha meg a kezét adja, akkor tudj’ Isten mire vágynak . . . — De mikor maga annyira tetszik nekem, Nellike ! . . Ez a meggyőző érv elhallgattatta a leánykát. Nagy ok volt; a mi után egy pár percig hallgattak. Nellike a cipőjével egy röget turkált, Sándor pedig szórakozottan a virágot tépegette. Az egész csokrot tönkretette volna, ha a kis lány fel nem pillant. Rémülten csapta össze kezeit: — Mit csinál, az Istenért? ! . . Sándor megijedt. — Szegény virágok ! . . — Maga nagyon szórakozott, Sándor ! — Igen .. . nagyon elgondolkoztam .. . Magának akarok valamit mondani, Nellike ! . . — Nekem ? . . Levette a kalapját és valamivel közelebb jött. A nap szelíd fénye mosolygó arcát ért& és hamisan kérdezte újra : — Nekem ? ! . A fiú lelkesülten mondta:
