Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-03-02 / 9. szám
VÁCI HÍRLAP embert tönkretesznek azzal, hogy a nagy bírságpénzt egyszerre követelik s hajtják be. Azt kívánja a miniszter, hogy egy kissé emberségesebben bánjanak a közigazgatási hatóságok a közönséggel. Örömmel veszik tudomásul ezt a rendeletet városunkban, hol az ezer kariú törvényt kellő tekintély lyel és buzgalommal végre is hajtották. Soha ennyi büntetéspénzt, mint a legutóbbi esztendőkben ! Rendetlenebb lett-e a város és vidék közönsége, vagy a mit tesznek vele az a kihágási törvénynyel való — kihágás ? Nem kutatjuk, csak konstatáljuk a buzgalmat, mely ellen megnyilatkozik most a belügyminiszter. Legyen rend, mondja ő is, vele vele minden polgár, de gyámsági, állami, rendőri, közigazgatási tutorság nem kell. Várjuk s kívánjuk, hogy ezentúl csak a bűnös könnyelműség nyerje el méltó büntetését s az menekülhessen a buzgalom és a polipkarú törvény karmai közül, ki kihágásával nem botránykozta- tott, Mert a kákán való csomó keresés ideje ezzel a belügyminiszteri rendelettel lejárt. Máramaros-Sziget. — Debrecen. Vác, febr. 25. Ezelőtt különösebb érdeklődés nélkül említettük e városok neveit s ma már alapos okoknál fogva remélhetjük, hogy a közel jövőben mindkét város egy-egy siketnéma-isko- lának székhelye lesz. Elmondjuk, hogy miért? moréna, kúsz, kolomo“ és egyéb efféle szavak, melyeket az öregek felénk mormogtak. Vezetők, ki értett a kafferek nyelvén, megmagyarázta, hogy e szavak a iegmegtisztelőbb kaffér címek s oroszlán, úr (Isten), király, nagy marha a jelentésük. A kaffer szavak közül négyet jegyeztem meg magamnak, a csimpánz, gorilla, ló és több más megtisztelő cim kaffer nevét már elfelejtettem, pedig e szavak egész sorozatát intézték kozzánk üdvözletül. Más nép, más szokások! Ha valaki itthon vág a fejünkhöz ily hízelgő szavakat, a lova- gias ügy elkerülhetetlen. Délafrikában meg nagy megtisztelés, ha valakit csimpánznak, oroszlánnak, vagy akár nagy marhának mondanak el. Vezetőnk magyarázata szerint a kaffer úgy viszonyítja magát a fehérbőrűekhez, mint a kis állatot a nagy és hatalmashoz, minélfogva nagy megtiszteltetésnek kell vennünk a hallott üdvözletét. Az üdvözlés után megkezdődött a kaffereket jellemző koldulás. Ebben a törzsfcnök járt elől a legjobb példával és a legnagyobb szemtelenséggel. Kért lőport, gyutacsot, töltényt, sót, szóval minden olyast, a minek itt a pénznél is nagyobb érték van. A törzsfőnök leginkább fegyvereink iránt érdeklődött s kérte, hogy mutassuk meg neki a puskák szerkezetét. Leemetford fegyverünk, mdybe tizenegy töltény fér, határozottan megnyerte tetszését. Hangos kiabálásba tört ki, midőn a töltött fegyverből a závárzat kinyitása alkalmával mindig egy-egy hüvely repült A múlt hónap első napjára a máramaros- szigeti kir. törvényszéktől megkeresés érkezett a váci siketnéma intézet igazgatóságához, hogy a február 18-ára kitűzött esküdtbirósági tárgyaláshoz tolmács-szakértőnek egy tanárt küldjön, mivelhogy a nevezett bíróság előtt egy tanulatlan siketnémát kell kihallgatni. Az igazgatóság Gácsér Józsefet kérte fel e feladat teljesítésére. A megbízottnak tanártársaival való beszélgetése közben az az eszme merült fel, vájjon nem volna-e alkalmas e kiküldetés arra, hogy ott egy felolvasás, esetleg néhány tanuló siketnéma bemutatása kapcsán a város művelt közönségét a siketnémákkal és azoknak oktatásával megismertessék. Markovics Árpád intézeti tanár volt leglelkesebb szószólója az eszmének. Maramaros- szigeti születésű lévén, ott is végezte tanulmányainak egy részét, legjobban fájlalta közöttünk, hogy az ő szülőföldje táján lakó siketnémák közül részesül a legkevesebb oktatásban, holott azon országrész bérc, völgy födte vidékén aránylag nagyon is 9ok siketnéma van. Az eszme elhatározássá lett. Gyors levélváltásokkal Markovics Árpád biztosította a növendékeknek Máramaros-Szigeten való elhelyezését s február 14-én d. u. 5 órakor már útnak indulhatott a két tanár Vácról Mészáros Janka, Baranyovits János, Konkoly Thege Miklós, Kolozsvári Ödön, Benedek Juliska és Kentner Antal növendékekkel s másnap 10 óra tájban meg is érkeztek Máramaros-Szigetre. 16-án délelőtt tizenegy órára volt kitűzve az előadás, melyről a közönség a helyi lapok útján idejében értesülést szerzett, sőt sokakat az igazgatóság Vácról levélben meghívott. Meg is töltötték az érdeklődők a vármegyeház dísztermét a zsúfolásig. Bodrogi tanár néhány szives szóval a meg- jek jóindulatába ajánlotta a messziről jöttékét, bemutatta őket, azután kezdetét vette az előadás. Elsőben Gácsér József tartotta meg felolvasását, azután Markovics Árpád tartott előadást a siketnémákkal. Mindegyik növendék a siketnémáktól várható tiszta kiejtéssel felelt a hozzá intézett kérdésekre. Amint sorban egymásután mind több és több ismeretről adtak számot, akként növekedett a közönség csodálkozása is. Sokaknak szeme az örömtől, vagy talán a kedves megilletődéstől könnyekbe lábbadt, sokan pedig hangos „éljen!“ kiáltással fejezték ki tetszésüket. Mindenkit a szive mélyéig meghatott az előadás, mindenki egy maradandó kedvés emlékkel meggazdagodva azon kívánsággal hagyta el a termet, melyben talán első ízben hallatszott a siketnéma beszéde, vajha Máramaros-Szigeten is létesülne a siketnémák számára intézet. Az előadást után a növendékek valósággá a város lakóinak vendégei lettek. A lege*ő- kelőbb családok kocsin küldték és vitték őket egyik háztól a másihoz, hogy ismétlődjék előttük a csoda: a siketnémák beszéde s hogy elhalmozhassák őket szeretetüknek minden gazdagságával. Amiért elmentek, azt a célt elérték, a megye és a város komolyan foglalkozik azzal a gondolattal, hogy Magyarország északkeleti részének eme városában a siketnémáknak minél előbb iskolája legyen. A kiküldöttek, a mint feladatukat e helyt elvégezték, febr. 19-én reggel 6 órakor Debrecen felé vették uíjukat. * * * Debiecen ! Régóta várakozó kíváncsisággal tekintünk e város felé. Művelt lakossága, lakóinak és a városnak gazdagsága, áldozat- készségének messze terjedő hire, régóta megérlelte bennünk ama gondolatot, hogy egy siketnéma-iskola székhelyéül alkalmas lesz. Hogy azonban eddig nem karolta fel a siket- némák oktatásügyét, az egyedül annak tulajdonítandó, hogy tömve van kulturális és emberbaráti intézményekkel, intézőségének ki a töltényürből. Hogy bámulatát fokozzuk, néhány golyót lőttünk egy vastag fába, mely körülbelül 180 lépésnyire lehetett tőlünk. A lövések eldördülése után valamennyien a fához futottak és szinte tombolva adtak tetszésüknek kifejezést, midőn észrevették, hogy a golyók nemcsak belefúródtak a fába, de a fa vastag törzsén teljesen át is hatoltak. Nehány kaffer buzgón keresgélt a fa mögött, abban a hitben, hogy a fatörzsön átfúródott golyók a fából kijutva, mindjárt a földre hulltak. Naiv- ságukban nem tételezték föl a golyóról, hogy még tovább is repül, mikor a kijelölt munkát már úgy is elvégezte. A törzsfőnök egész bolondja lett a fegyvernek; négy-öt. ökröt is kínált érte. Naplemente felé vezetőnk beállított sátorunkba egypár kaffer sphanccal, hogy megkísérthessük a gyöngytyúk-vadászatot. Azonnal fölkerekedtünk s mindnyájunk más-más irányban haladva, megkezdtük a vadászatot. Én sörétes fegyvert vittem magammal, gondolva, hogy úgy lövik a gyöngytyúkot is, mint nálunk a foglyot. Alig haladtam egy negyedórát, mikor a mellém szegődött kaffer suhanccal egy kukoricásba értem, melynek termését már letörték. A föld egyik végében csakúgy hemzsegett a gyöngytyúk. A mint megpillantottuk a szárnyasokat, kísérőm intett, néhány szót suttogott felém s hasra feküdt. Nem értettem mit mondott, de én is hasonlókép cselekedtem. Hason csúszva mentünk előre, de mig kísérőm teljesen zajtalanul haladt, annál nagyobb lármát csináltam én. Ennek az lett a következménye, hogy még közel sem jutottunk a sereg tyúkhoz, már az egyik a páváéhoz hasonló hangot hallatott, mire valamennyi szárnyra kelt. Rögtön talpon termettem, de nagy lévén a távolság, puskámat el sem sütöttem, mert tudtam, hogy nem hord oly messzire s igy eredményt nem érhetek el. Megfigyeltem tehát, merre repülnek s utánuk akartam indulni, de a kaffer fiú intett, hogy ne fáradjak, hanem inkább kövessem őt. Alig haladtunk pár száz lépést, földi mogyoróval (Manga) bevetett területre jutottunk, hol egy más csapat tyúk lakmározott. De bármint igyekeztem, ismét úgy jártam, mint legelőször, mert a hasoncsúszás sehogy sem sikerült. Végre is beesteledett a nélkül, hogy valamit lőhettem volna. Rösteltem a dolgot s már előre féltem társaim boszantásától. Pedig a félelem ok nélkül való volt; ők is üres kézzel tértek vissza. Másnap, belátva, hogy a gyöngytyúkokkal nem lehet úgy elbánni, mint nálunk a foglyokkal, golyós puskát is vittem magammal, a söréteset pedig kísérőm nyakába akasztottam. Meg is lett a kívánt eredmény, mert most már könnyű mesterség volt a nagy csoport tyúkból, ha többet nem, legalább egyet-egyet leszedni. Ily módon a negyedik tyúkot lőttem már, midőn észrevettem, hogy a lövés által fölriasztott szárnyasok közül néhány felém röpül. Nekem sem kellett több, gyorsan kikaptam a kaffer kezéből a sörétes fegyvert, célba