Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-02-16 / 7. szám
2 VÁCI HÍRLAP vényszerűen nem cselekszünk, mindinkább fokozódik. Itt csak egy országra szóló alkotás segíthet a törvényhozás és társadalom együtt működésével. A magyar nemzet második honalapi- tása az lesz, ha e százezreket, nekik munkát kenyeret adva, vissza tudjuk szerezni e hazának. Ha ősidőben megtudta vetni az alapot e nemzet, ugyan miért ne lehetne a nemzet most is magamagának alapitója, pártfogója? A birtokarányos közadakozásról fel kell világosítani a nemzetet; egyesek, testületek, körök indítsanak ez irányban akciót a mi által az erőssé, szervezetié, országossá válik s így majd lesz egy alap, melyből a munkanélkülieket megmentheijük. A törvényhozás pedig létesítsen nagyobb közmunkákat, vizszabályozásokat, utak, középületek stb. kiépítését, mi által mód nyújtatik ezer és ezer munkanélkülinek a megélhetésre. Verba movent, exempla trahunt — szavak indítanak, példák vonzanak mondja a példa beszéd. E maroknyi nemzet csak úgy lehet nagygyá, csak úgy nyerheti vissza régi fényét, hajdani dicsőségét, ha nem tagadja meg önmagát s — mint Petőfi mondja: »Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyeránt foglal helyet, ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán : — Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a »Kánaán«, sokáig, mert leszáll ott az est és nem volt 1 délibáb, sötét lett. Csúnya, fekete éjszaka, hogy a csapást is nehéz volt kivenni. A szép asszony, hogy meg ne botoljon, a bojtár karjába kapaszkodott s égő szemeivel oda világított az arcába. Így mentek sokáig szótlanul, egy hangot sem ejtve ki, mialatt a gyermeknek a keze átfonódott az öreg Géczi feleségének a derekán, a feje közelebb hatolt annak vállaihoz, hogy egy-egy fürt haj is a homlokához csapódott, mint valami villamos áram és felkavarta a vért, alvó szenvedélyeit. A bátorsága is megjött, nem félt semmitől s egyszer csak megcsókolta az asszonyt. — Jaj, te Pista! — sikoltott az asszony s odaborult egészen a legény szélles mellére, a helyett, hogy elszaladott volna. És mentek tovább ketten, egymásra borulva mig az öreg számadó hajkurászta valahol a bürgéket. II. k nyárutó egyik napján történt, hogy a bojtár megint elkísérte az asszonyt. Este volt A nap már régen lealkonyodott valahol a nyárfaerdő mögött, mely az urasági földeket határolta s a pusztán a karámok mellett is lágyultak már a pásztortüzek: csendes, hangtalan volt a tágas szik, csak egy-egy nyerítés, vagy kutyaugatás ha néha hallatszott jelezve, Egy kilencven éves matrónáról. Vác, febr. 8. | A siketnémaintézet egyik fényes korszaka volt az, midőn Kollonics Antal állott annak élén. Egymást váltották fel az igazgatók, tanárok azóta s egyetlen tanúja él még a szép időknek. Győrben elvonulva kilencvenedik születése napját ülte özv. Kollonics Antalné sz. Schwartzer Antónia. Ifjú korát, mint leány és feleség a váci intézetben élte át. Fekete Károly igazgatása alatt is többször volt állandó lakója és vendége az intézetnek. Olvasóink közül bizonyára többen lesznek, a kik még emlékeznek rá, a kik tisztelettel és szeretettel gondolnak nevére, alakjára. A kik nem ismerik, azok meg fogják látni a jubileumnak ünnepén. A váci intézet az alábbi levéllel üdvözölte a ritka évfordulón s erre küldte agg matróna szép válaszát, mely érdemes arra, hogy minden olvasónk megismerje. E két levelet im itt közöljük. Igen tisztelt Nagyságos Asszonyom! Mély megilletődés, őszinte tisztelet, az elmúlt idők eseményeinek nagyrabecsülése késztet arra, hogy Nagyságos Asszonyomat, azon alkalommal, melyben Isten különös kegyelméből életének kilencvenedik évét betölti, a magam és tanári testületem nevében üdvözöljem. Mi Nagyságos Asszonyomnak becses személyében nemcsak intézetünk rég elmúlt idejének élő szemlélőjét látjuk és tiszteljük, de tiszteljük a hazai és egyetemes siketnéma-ok- tatásügy egyik legnagyobb alakjának, Schwartzer Antalnak kedves leányát, Kollónicsnak, intézetünk egyik nem kis érdemű igazgatójának szeretett feleségét s Fekete Károly, későbbi igazgatónak, a nagy reformátornak testvérét. Most, midőn a jövő esztendőben megülendő hogy imitt- amott még csak most téritik a jószágot az akiokba. Öreg Géczi Mihály is beterelte már a bürgéket s hozszunyelü, cifra veretű fokosát a hóna alá téve megindult a tanyák felé. Ma éjszaka aludjanak e bürgék, nem lesz legelés. Nincsen, aki vigyázzon rájuk, neki dolga akadt otthon, egy kis sorja van, a mit még ma el akart igazítani. Holnap vagy holnapután is eligazíthatná ugyan, de nem akarja mulasztani egy percig sem, mert a Juhászék gulyása, Gerencsér János, a ki más különhen betyáros ember hírében áll, nagyon fura mód csúfosan kiálltotta ma át a kúthoz, hogy: — Öreg sógor, de szeretnék én is bojtár lenni kendnél! — Bojtár? Nálam? — mormogott a számadó s hirtelen mint a villámütés, egy nehéz, borzasztó gyanú fogamzott meg a lelkében. Hátha ? Hiszen nem alszik az ördög. Aztán a Julcsa is fiatal, a Pista is kinőtt már a gyereksorból. Miért ne lehetne ? És felsziszszent az ember. De azért akkor délután volt legnyájasabb a feleségéhez. Ölelgette, ajnározta, majd elküldötte a bojtárral haza s mikor besötétedett, maga is elindult — lesbe az asszony után és a gyerek után, kit fiaként szeretett. Nem akarta hinni, hogy hibásak volnának, ez ellen a féltevés ellen tiltakozott a becsületérzése. Egy-két eltévelyedett birkát az akolba téríteni, valami szaladós csikónak gazdát keríteni, jószág helyett avas jubileumunk előmunkálatain kegyeletes szeretettel és körültekintő gondoskodással fáradozunk, örömünkre szolgál ismételten tapasz- i talni azt, — a mit különben már régen tudtunk, — hogy Nagyságos Asszonyom kedves családjában a siketnémák hazai oktatásügyének ápolása, fejlesztése tradícióként apáról vőre, vőről az apa fiára száll. Nagyságos Asszonyom látta intézetünket abban a fényes korszakában, midőn Európa nyugatjának siketnéma-tanférfiai tanulni idejártak, mert itt volt a nagy mester, a Nagyságod édes apja, a ki nagy tudásával s még nagyobb emberszeretettel kitalálta és meghatározta módját annak, mikép lehet a siketnémát beszélni megtanítani. És mi, utódai és tanítványai a nagy mesternek a ránk maradt becses örökséget az emberszeretet magasztos érzelmei közt, féltékeny gonddal őrizzük, mint a talizmánt őrzi a titkos erőknek hívője, mert hiszszük, hogy csak ez örökségnek birtokában érjük el, törekvéseink, vágyaink teljesülését, hogy ismét fényes korszaka legyen a hazai siketnéma-ok- tatásügynek. Lehetetlen, hogy e nagyratörő munkálkodásunk közben, éppen jubileumunknak küszöbén, midőn elődeink iránt mindenkor érzett igaz kegyeletünknek méltó módon óhajtunk kifejezést adni, — lehetetlen megfeledkeznünk Nagyságos Asszonyomról, a nagy idők késő tanújáról, a ki a rég elhaltak élő társaságában bizonyára gondos ápolója volt annak a szeretetnek, melynek a siketnémák emberré tevésüket köszönhetik. Nem feledkezünk meg, sőt inkább felhasználjuk e kedves alkalmat arra, hogy e nevezetes, ritka évfordulón egy szívvel, egy akarattal igen tisztelt Nagyságos Asszonyom részére Istennek minden áldásait kérjük és kívánjuk. Ha pedig jubileumunkkor ebben az épületben, melyben boldog ifjú korát szeretteinek társaságában átélte, személyesen tisztelni bőrökkel számolni be a gazdáknak, azt mind elbírja a pásztorember becsülete, de a más asszonyát elszeretni már olyan nagy vétek, a mire odakint nem ismerték bocsánatot. Még a fiascsillag sem jött el az égre, mikor hazaért. A tanya ablaka messzire világított az éjben, de öreg Géczi Mihály nem tekintett be az ablakon. Mert ezt gyávaságnak, becstelenségnek tartotta volna, hanem benyitott egyenesen a szobába. És az erős ember megdermedt attól, amit látott. A szemei villámokat szórtak, ökle összeszorult s éppen csapásra emelte a fokost, mikor az asszony, a felesége odavetette magát a lábaihoz s felfohászkodott hozzá : — Engem üssön agyon, én vagyok a hibás. Hiába erőlködtem, nem tudtam megcsalni a szivem. Azt hittem, hogy idővel a jósága, a szeretete magához szoktat, de az Isten utamba hozta ezt a legényt s azóta . . . Öreg Géczi Mihály még egy darabig ott állott a szoba közepén, aztán leeresztette a a fokost, kitörült a szeméből egy könyet s megfordulva lassú léptekkel kiment a házból. Csak az ajtóból szólott vissza megbicsaklott hangon. — Ne felejtsetek el ! III. Másnap reggel aztán hire futamodott a pusztán, hogy a Géczi bűrgéi eltűntek a számadóval együtt. Elnyelte a föld, vagy az ördög vitte el őket, de nincsenek sehol. A Pista
