Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)
1902-06-08 / 23. szám
2 Váci Hírlap azzal a két tényezővel, mert tetteikben nem adják példáját. Fülük mellett eresztették el a kis embernek azt a nagy haját, hogy jövedelmének egy része nem eshetik adó alá, mert az kenyérre, igazán kenyérre kell. Se kényelmi, se az élet szépitgetés kiadásaira abból nem telük, mert az fedezi a csúnya élet legelemibb szükségleteit. Az állam erre nem teheti kezét, mert a mit ebből lecsíp adónak, azt a szegény ember szaja falatjából harapja le. Ausztriában 600 frt a létminimum, Németország 1000 márkában állapította azt meg, nálunk hire- hamva sincs. Egyszer esett róla szó, akkor is csak 300 frtos összegről beszéltek, az is összezsugorodott volna mire a törvénykönyvbe jut, de hát ettől megkímélték. Ezt a mákszemnyi pöttömséget se iktatták be. Kár is volna! Nemkülönben a fogyasztási adókért is, mert azoknak úgy sincs egyéb hibájuk, minthogy csak a szegény embernek nehezítik meg az életterhét. A mennyivel ez a cikkeket megdrágítja, az a jóélés lakomáinál meg se kottyan, de lesilányifja azt a szűkös konyhát, melynél amúgy is vízzel főznek. A föld kerekségén nincsen számottevő tényező, mely nem kárhoztatná mindazt, a miben adórendszerünk ormoliik és nem helyeselné mindazt, a minek a hiányát most kihegyeztük. Ezek ma már nem kérdések, senki feje se fő bennük és nem tagadás, de még kételkedés se férkőzik a közelükbe. Nálunk sincs ezekhez ellenzék, pedig ilyet ez a föld bőségesen és ha kell mindenre liferál — és igy élénk mered a nagy kérdőjel, hogy adórendszerünk mégis miért negligálja mindezt? Mert a politikai pártok egyikében sincs meg az eltökéltség az adóreformot úgy venni be a programmba, hogy annak megvalósításáért minden eszközzel állandó erővel és erőlködéssel akar küzdeni. Elszigetelt panaszkodások visszhangjaként a pénzügyminiszter holmi nagyzengésű finánc szólamokat fuj, ezek kiváltják a bizalmat és többséget és ez- a fő. Én édes Istenem, mi történnék, ha egy párt, vagy pártok erélyesen állanának a sarkukra és úgy tipornák agyon a mai adótörvényt ? Ki nyugdíjazná az elaggott ágyúkat és ki gondolna a szegény, elárvult tarackokkal ? Glosszák a vasárnapi közgyűléshez. Vác, junius 5. Hosszú szünete volt a városatyáknak, azért is érdeklődtek oly nagyon a múlt közgyűlés iránt. Vagy talán a vasútügyek és az orthodox hitközség kérvénye okozta ezt? Korpás Márton elnökölt. * A drégelypalánki vasútnak nem emelték fel a hozzájárulási összeget. Ez a vasút papíron kimutatta, hogy, ha jól tudjuk, hat község visszavonta szubvencióját, mert Verőce helyett Vác lesz a végállomása, ezért némi rekompen- zációt városunktól remélt. Hát bizony hiába várt, jól tudják már, hogy muszáj Vácnak végállomásnak lenni s a nagyobb támogatás nélkül is megkapjuk a vasutat. Különben is a várostól, mikor pénzről van szó, nehezen lehet azt kiszorítani. Mert hej ! a pótadó nagy és fenyeget a mumus: fel kell emelni! Akkor pedig - a legtöbb városatya véleménye szeéppen nem billegő mérlegébe még Montesquieu, Rousseau és a többiek tekintélyének súlyát is beledobni, mert e Rren- nus kard nélkül is a fizetőképesség aránytalan emelkedése a nehezebb, a tartalmasabb: tehát az igazi. Nem dobjuk a kardot a serpenyőbe, de mondjuk Bren- nussal, hogy »jaj a legyőzőiteknek!« Mert nehéz soruk van azoknak, kik ott élnek, hol mégnem iktatták törvénybe azt, hogy a nagy vagyon nem fizetheti adóját egy azon arányban a vékony pénzű kis emberrel. A százaléknak, vagyis adókulcsnak a vagyon mértékében változnia, illetve nagyobbodnia kell. Az arányos tehermegoszlás elvét csupán ily emelkedő kulcscsal megállapított fokozatos (progressiv) adó érvényesítheti. És érvényesíti is mindenütt, csak nálunk van száműzve. A házosztály- és a IV. kereseti-adóban van halovány nyoma, de ez még árnyéknak is gyenge az igazihoz és éppen egy fikarcnyit sem tör le abból a kolosszális igazságtalanságból, mely adórendszerünk arányosságának a legélesebb és legmet- szetőbb kikacagása. Ezt az igazságtalanságot még tetézik a létminimum és a fogyasztási adók, amaz mert mellőzve, emezek meg mert rendszeresítve vannak. Tudomány és emberség megpecsételte már a létminimum feltétlen helyességét és kihirdette már a fogyasztási adók még feltétlenebb helytelenségét. A törvénythozók sokfelé igazolták is már, hogy a tudomány és emberség verdiktje őket intézkedésre szólítja, sőt kötelezi. Nálunk úgylátszik a törvénytirók vajmi keveset érintkeznek s álldogálok meg egy-egy szalmás ház előtt beszélgetni a vén gazdával, vagy a fogatlan anyókával, a ki kegyelettel emlegeti a nagy apámat, nagyanyámat, „az öreg tekintetes uré- kat, a kiknek, hej, azóta se akad párjuk!“ Pedig hát mindez, a mit el szeretnék hitetni magammal nem egyéb aljas hazugságnál. Mert igaz ugyan, hogy vágyom az otthon hangulatért, hanem csak ezért, mert összefüggésben van az én bűnös szerelmemmel. A hegyekben csak arra járok, a merre vele együtt jártam; a falu utcái közül csak az kedves nekem, a melyik a házukhoz vezet; a kis patak partján csak azért szeretek járni, mert egyszer ott iboiyáztunk kettesben és azért dobban meg mindannyiszor a szivem, valahányszor csak meglátom kis templomunk tornyát, mert mindanyiszor az eszembe jut az a kegyetlen, boldogtalan pillanat, mikor ő ott az oltár előtt örök hűséget esküdött másnak, úgy, hogy mig ajkai csküszavakat rebegték, könyben úszó szemei engem kerestek a templom távol szögletében . . . Sajátságos szerelem is ez, a mely annyira úrrá lett szivem fölött, eszem fölött. Tele van égbekiáltó bűnökkel és tele ván szentimen- talizmussal. Megcsalunk mindenkit, de legjobban megcsaljuk önmagunkat. Hitetjük magunkkal, hogy őrületes módon szeretjük egymást és mikor módját ejthetjük annak, hogy az egymáséi legyünk — hát akkor megrettenünk tőle. Magunk sem hiszünk a bűnös szerelemből fakadó házasság boldogságában és mégis hányszor beszélgetünk róla, hogy milyen boldogok lennénk akkor! Hazudunk, hazudunk mindenkinek, de legjobban egymásnak. Szegény jo anyámnak is milyen pirulva hazudom, hogy boldog vagyok, hogy őt láthatom, pedig alig várom, hogy az én feketeszemű asszonyomat láthassam. Ezt a bűnös,"rossz asszonyt, a ki sötét lélekkel gondol rá, hogy bár minél előbb halna meg nagy beteg férje, a kit hazahozott szülei házába ápolni. — Ugy-e, segíteni fogsz te is anyácskám ápolni a szegényt — mondá akkor az édes anyjának. — Egy- e eljösz minden héten? — irta akkor nekem. És ehhez a legbünósebb szerelemhez mégis mennyi szentimentális emlék fűződik! Planem látom őt, mint valami gyermekifju, úgy csókolgatom haja egy fürtjét s kegyelettel őrizem minden virágát, a mit évek ellőtt adott. Pedig annak az asszonynak a virágait nem is szoktuk őrizni, a ki már a mienk . . . Azért irom, sajátságos ez a mi szerelmünk . . . Tudom magamról is, hogy ez a boldog szerelem fáj mindkettőnknek. De különösen nekem. Mert ő, nem tudom, hogy átérzi-e annyira azt, a mi sötét, szerelmi boldogságunknak ebben a derűs képében. Ő is odahaza van, én is. A családi fészek derűs, tiszta, szent köréből száll ki mindkettőnknek a lelke összeégetni magát ennek a szerelemnek a lángjánál. Itt, a szeretetnek szentelt otthonban, hol a szülői szív tiszta fénye hint mindenre derűt, itt vet árnyat a mi szerelmünk. Sokszor úgy szeretném ha szakítani tudnánk ! Ügy-e, te is szeretnéd ? Vagy ezt is csak hazudnánk egymásnak ! Nem, nem, ezt éreznünk kell mindkettőnknek. És mig én szégyentől égő homlokkal ülök a jóságos arcú öreg asszony mellett s hazu- dozom neki, hogy hol jártam, mit csináltam, az alatt talán ő is zokogva borul az anyja keblére s mintha félnie kellene, hogy bűne elszakítja tőle, szorosan odatapad hozzá, mint kis korában, mikor dajkamesékkel ijesztgették. így kell tennie, mert én is igy teszek. Reszketve öleltem magamhoz a jó öreg asszonyt, mintha félnem kellene tőle, hogy szeretetét el fogom veszíteni. El fogom, mihelyt megsejt valamit. Utálattal fordul majd el tőlem ! Mert odakint a zavaros, szürke világban egészen halavány és színtelen egy-egy bűnös szerelemnek a rajza, de itt, az otthon hófehér tiszta lapjára sötéten rajzolódik le a kép minden vonása . . . * S különösen estenkint, mikor az anyám odaül az ágyam szélére, megsimogatja az arcomat s beszél hozzám kényeztető, gyöngéd hangon, hogy milyen jó vagyok én, — hát olyankor futja le a szemem az önvád könnye.
