Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-12-08 / 50. szám
9 A jónak ősforrása maga az Isten : Ő pedig felül áll minden felekezeten ! Es ha legalább őszinteség jellemezné ezt a íelekezetieskedéstl Mondanák ki nyíltan, hogy a váci nőegyletet római katolikus hitűvé akarják tenni: ezt lehetne érteni. De hogy egyik helyen keresztény jótékonysági osztályt létesítünk, tehát annak tagjait az összes keresztény felekezetek híveiből toborozzuk és ugyanabban az időben más helyen az ág. hitv. evangélikus felekezet tagjait kizárjuk a kereszténységből, mert azok »Luther tévtanát« követik: már ennek igazán nincs semmi értelme. Nem tudunk megnyugodni abban a gondolatban, hogy a váci nőegylet, melyet évtizedeken át nem bántott a vallási kérdés, hogy most saját testéből felekezeti alosztályt szakítson ki. És nem tudnak megnyugodni azok sem, kik hangadó vezetői ennek a tiszteletreméltó egyesületnek. Ez igy van, miért is nem merik illetékes helyen feltárni aggályaikat? Megmondhatnák, hogy a váci nőegyletre, melynek háta mögött oly fényes múlt áll, mindig dicsőség, ha a váci püspök védnökévé lesz. Boldog, ha a fennkölt lelkű püspök érdeklődik ügyei iránt és részt kér magának a nöegyletben gyakorolt jótékonyságból, jószívűségből. De fél s az egyesületet, a szegények segítését félti attól, hogyha felekezetivé akarják tenni a nőegyletet. Fél, hogy a nem katolikus tagjai hasonlóan evangélikus és református alosztály megalakítását követelik. De nem tart tőle, ha a mai nőegylettől külön állóan megalakítják a katolikus nőegyletet. Bár a jótékonyság nem ismer valláskérdést, a katolikus nőegyletre szükség lehet. Nem azért, hogy felekezeti legyen, hanem mert szegény van elég, sokan vannak kik a jótékonyságra rászorulnak. És ha megalakul, versenyezzen a jóban a három nőegylet, ki tud s akar töhb, nagyobb jótékonyságot gyakorolni a város szegényeivel. De a váci nőegyletbe ne vigyék be a felekezeti tagosítást. Ezeket megmondani, kötelesség. Kötelesség a jó ügy, a nőegylet, a jótékonyság, a szegények érdekében, ezt parancsolja a tisztelet, melylyel viseltetik mindenki Vác püspöke iránt. Lessük és várjuk, akad-e valaki, ki felemeli szavát. Ha nem, úgy ma már válság előtt áll régi, mindenki által tisztelt jótékony egyesületünk. Közgyűlés a városházán. Vác, dec. 2. A ki a decemberi közgyűlés tárgysorozatát végigolvasta, alig hihette a száraz tárgyakból, hogy még élénk vitákról is beszámolhat a heti krónikás lapja hasábjain. Pedig úgy volt, mert bizony egy-két kérdés fölött nem siklottak át oly könnyen, mint azt gondolhattuk volna. A polgármester, midőn megnyitotta a közgyűlést, bejelentette, hogy a t. városatyák nem szabadulnak ki oly könnyen a teremből, mert vannak póttárgyak is. Azután kijelölték Csávolszhj József, dr. Freysinger Lajos, Intzédy •Soma városi képviselőket, Korpás Márton és Trimmer Sándor tisztviselőket jegyzőkőnyvhitelesitőknek, majd a polgármester bejelentette, hogy a városi pénztárt a bizottság októberben is rendben találta. Választások következtek volna most, mert öt bizottság megbízatási ideje lejárt. Nem is emelkedett hang az ellen, hogy jövő «vre is ugyanazok a városi képviselők legyenek a bizottsági tagok. Csak is Olaj Ferenc halálával megüresedett árvaszéki ülnöki állásra választották meg egyhangúlag Gindrich Józsefet. A földmivelésügyi miniszter azt kívánja a várostól, hogy az agrárkölcsönt élvező szőlőbirtokosok részére kiadott szénkéneg hordókért az anyagi felelősséget vállalja el. A gazdasági bizottság véleményével szemben a városi ta-VAGI HÍRLAP Pogányné harmincéves asszony volt, de tizenkét éves asszonykora dacára is ugyanaz a jó gyermek maradt, akinek a kisváros ismerte. Tizenkét évvel ezelőtt egy fájdalmas sebet vitt magával az oltár elé; egy bánatos, szomorú szerelmet, a melyről végképpen le kellett nipndania. Ő is csak azért ment férjhez, a miért sok szegény és jó leány ; hogy az öregek állapotán segítsen. Pogány házat épített az apósának, Márta pedig Budapestre költözött az urával. Fájdalmas mosolylyal vezette a háztartást, rezignáltan járt ide-öda az ura karján és később beteges szeretettel öltöztette, csinositgatta a kicsikéit. Tizenkét év alatt nem volt egy pillanata, amikor igazán boldognak érezte volna magát; de panaszszót még a saját édesanyja sem hallott soha az ajkáról. És csak néha, nagyritkán történt, hogy kedves név hallatára igy sóhajtott föl : — A siromba fogok térni, anélkül, hogy valaha örültem volna valaminek . . . Mikor az öreg Kovácsné tizenkét év múlva meghalt, Márta hazautazott a vidéki városba hogy a kis hagyatékot rendezze. Halkan járt pár napig az üres lakásban, könnyezve szorította az, ajkához az édes anya egy-egy megfakult fejkendőjét, néha pedig hosszan megállt a hegyekre nyíló ablak előtt, a hol valaha, gyermekkorában álmodozott ... A harmadik nap történt, hogy egyszerre hangosan fölsikoltott; a megfeketült sublád egyik poros fiókjában ugyanis hirtelen megtalálta a vörösarcu Pannát. Egy kóchaju baba volt, a kit a gyárban igen sok cinóber-festékkel tettek valamikor tetszetőssé és Mártának eszébe jutott a boldog idő, amikor az ozsonna-kiflijét Pannával megosztotta. Panna derék és ragaszkodó kis személy volt; panasz nélkül tűrte a kegyetlenségeket és a fél szemével is ugyanoly szeretettel nézett kis úrnője szemébe, mint azon a feledhetetlen karácsonyi hajnalon, a mikor iMiksa bácsi, egy zordon számvevő hadnagy elhozta. Panna együtt hált Mártával, jóízűen megette azokat az omeletteket, a miket úrnője tégla porból készített neki, éjszakánkint pedig, mikor odakünn csúnya havas szél fújt, félénken húzódott Mária mellé a hálószoba csöndjében. Véghetetlenül szerette egymást a két baba az eleven, a kit később az iskolába is beírattak és a fából való, a mely szomorúan várta ilyenkor úrnőjét az ablakdeszkán vagy az ebédlő-asztalon. És Mártát, tánciskolás korában is, nem egyszer azon kapták az öregek, hogy megrokkant Pannáját csókolgatja. Tizenkét súlyos év után most egyszerre szembe nézett egymással az asszonynyá lett nács kimondani kérte, hogy a felelősséget ne vállalják át. Csávolszlcy József szőlőművelésről lévén szó, lelkes beszédet tartott s kívánta, hogy minden úton-módon segítse elő a város a szőlőművelésünket. Ferenczy János pedig jó magyaros beszédben mutatott rá, hogy az agrárkölcsönt, hogy használják ki. de bizony szőlőt nem ültetnek. Dr. Freysinger Lajos, majd pedig a polgármester felvilágosító szavai után mégis csak a tanács javaslata ment keresztül. A legtöbb adót fizetők névjegyzékét tudomásul vették, valamint azt is, hogy a homoki dűlő és a közös iskola földek bérbeadása várakozáson felül sikerült. Ma ugyanis az a szokás, hogy a városi földek bérletét leszorítják. Most többet'kapnak a múlt évinél. Példa rá ifj. Kozma Lajos, ki eddig 900 koronáért bírta a Fehérló korcsmát s mert nem volt konkurrens árverező 450 koronát igéit a jövő évre. Nyáry Pál azonban utóajánlatot nyújtott be (550 K) s a közgyűlés uj árverést rendelt el. A zálogtárgyakat jövő évben id. Pajor János fogja fuvarján összehordani. Layer Mátyás hiába kért uj árverést, mert nem tudtak a gazdák róla, a gazdák csak annyit értek el, hogy a Pajorral kötött szerződést három év helyett egy évre hagyták jóvá. Jövő évben majd versenyezhetnek újra a gazdák. Majorossy Géza építőmester a város homokját hordta a kaszárnyaépitéshez. A tanács kimondotta, hogy tiz fillért köteles minden talyiga homok után fizetni s biztosítékul 150 koronát letenni. Az építkezést Majorossy nem akarta megakasztani, letette a biztosítékot, de egyúttal felebbezett is. Az alispán illetékesnek a közgyűlést mondotta ki, mely a tanácsi határozatot dr. Freysinger Lajos felszólalása után jóváhagyta. A városi és árvatári tőkének jövő évben való elhelyezésére már jogos kérdés volt. Az iparbank őt, a takarékpénztár négy és fél percent kamatozást igér. Megakadtak most, hogy mit csináljanak. Egyformán szeretnék elhelyezni mindkét intézetnél a tőkéket, de hát hogyan károsítsák meg az árvákat ? Az egyiknek kevesebb, másiknak nagyobb kamatot adjanak a szerint, hogy a kis leány és a kóchaju, pirosarcu Panna. Pogányné ijedten ejtette le kezéből a törlőrongyot, a baba pedig a régi melegséggel szögezte rá vizszinü félszemét. A jó Isten tudja, hogyan történt, de Panna szomorúan igy szólott: — Mártácska, te vagy ? — Én, kis Pannám, én, mondta Pogányné könyezve. Ezután pár percig szótlanul nézték egymást, de Panna utóbb csodálkozva megszólalt. — Mártácska, nekem úgy rémlik, hogy nem vagy többé a régi . . . Mit jelent ez a sápadtság az arcodon ? Miért sírsz ? Tizenkét év előtt is gyakran sírtál, de akkor könyeid mögött mindig leskelődött a pajkosság millió ördöge . . Most olyan vagy, mintha soha el nem hagynád a sírást, mint amilyen a Templom-utca volt valamikor, ha két nap, két éjjel zuhogott a borzalmas őszi eső ... Mi bajod ? Ki bántott ? Palkó megint kikapta a vajaskenyeret, mint akkor, a mikor együtt betyárkodtunk hármasban ? . . Beszélj, Mártácska, beszélj, hiszen valaha minden fájdalmadat elmondtad . . . Pogányné bánatosan ingatta a fejét, aztán hosszan a szivére szorította a kopott, félszemü babát.
