Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1901-08-25 / 34. szám

VÁCI HÍRLAP

3-------------- ——

—-- , =

I látnia azokat a választó falakat, a lyeket gonosz kezek emelnek egyik I gyár és a másik magyar közé. Megbán és megtapogatván, minden erejéiparkodjék eltávolítani e falakat, hogy válaszsza el többé semmi sem a agyart a magyartól, hogy egyesült erődolgozhassunk a haza fényre dérijén.

LAzokal pedig, a kik mellüket verve ’kednek hazafiságukkal és eközben a za szétdarabolásán, a nemzet bomlá- i dolgoznak, a közjóért ellenben sémii sem tesznek, — mint hazaárulókat, nt becsteleneket dobja ki magából a ngyar társadalom! Vigye ki a község, ország határára és . . .

Bihari Károly.

Nők a közpályán.

'Nem régen egy cikkünk szólt arról, hogy a k mindinkább tódulnak arra a pályákra, ■lyeket eredetileg férfiak töltöttek be. Megiljuk, a panaszkodó férfi szólt azokból a rokból s a nők oldaláról szó fért a cikkhez, .ptunk is kedves kezekből védelmi cikket a k érdekében. El kel ismernünk, hogy ügye- i védekezik s méltán követelheti a meghallütást. Közöljük is szívesen, találjanak főleg ílgyolvasóink örömet az alábbi kedves sorokn :

Igen tisztelt Szerkesztő Úr!

A Váci Hírlap f. évi augusztus hó 4-iki ámában egy A két nem harca című cikket vastam, a melynek éle a nőknek a közpályán való működésük ellen irányult.

Amikor ezt a cikket — a mely, hogy férfi ztő! származik, egész tartalmából kitűnik, — vastam, megvallom abban a — sajnos — vés hiszemben voltam, hogy akadni fog egy ásik férfi, a ki a cikk téves felfogását elitéli, ellettünk állást foglal, védelmünkre kel és másképen fogja fel az okokat, melyek a nőt ■myérkereső pályára kényszerítik; de másképen fogja fel a következményeket is, melyek ebből a társadalomra hárulnak.

Abban a hiszemben voltam, hogy akad férfi, ki a nőknek közpályákra törekvésében nem lát oly óriási veszedelmet és nem hiszi, hogy az oly arányokat ölt, a melynek következtében a cikk írója által annyira féltett női „ideál“ is veszendőben van, sőt,hogy a nők törekvése fölforgatott világrend csiráját hordja magában.

Jobb szerettem volna, ha akadt volna férfi, ki a férfi által megtámadott női nemet pártfogásába vette volna, de minthogy ez nem történt, úgy látszik, a férfiak valamennyien egyetértve a cikkben Írottakkal, pálcát törnek az önnállóságra törekvő nők felett.

Engedje meg, hogy a cikkben felhozottakra nő és pedig ne ijedjen meg, tisztelt szerkesztő úr, — egy szintén közpályára törekvő nő válaszoljon és kimutassam, mennyire túlzott a cikkíró ur minden rémlátása, az „élet-halálhareot“ illetőleg és sértő az az imputáció, a mely nőknek kenyérkereső pályára való törekvésében nem lát egyebet, mint eszközt arra, hogy hiúságát kielégítse, toalettjeit minél gyakrabban változtathassa. Legalább, nem fejez ki mást a cikkíró úr ezen két szóban: „Nincs többé egyszerűség !“ „Nincs többé egyszerűség !“ Erre a vádra alapítja cikkíró ur minden következtetését, ebbe látja okát a nők közpályákra törekvésének.

E felfogás téves — és merem állítani, hogy a kik e felfogást helyeslik, azok nem foglalkoztak kellően azzal a kétségen kívül fontos jelenséggel, hogy a nők ma napság miért iparkodnak nagyobb méretekben közpályákon keresni a megélhetést.

Ha megfigyeljük, kik lépnek a nők közül közpályákra, látni fogjuk, hogy túlnyomó része az úri középosztályból kerül ki. Plogy miért ? Mindenesetre többféle oka lehet, de legtöbb esetben középosztályunk hallatlan módon való elszegényedése az, mely a nőket is rá kényszeríti arra, hogy házon kívüli foglalkozással keresse kenyerét és tartsa fenn magát, esetleg családját.

Vagy hát mi történjék a szegény úri nőkkel ha vagyonuk nincs ? Szegény leány ritka esetben tarthat arra számot, hogy férjhez

menjen, mert a mai anyagias világban legelső sorban a vagyoni kérdés jő számításba, azután csak erényeik és szépségük.

Legyenek mások terhére ? Tartsák föl magukat könyöradományokból, vagy tehetősebb rokonaiknak tegyék kötelességévé eltartásukat ?

Ha mindezt el akarják kerülni és tisztességesen rangjukhoz méltó foglalkozással akarják mindennapi szükségleteiket megszerezni, rá vannak kényszerítve arra, hogy közpályákra törekedjenek.

Hála kultúránk fejlettségének, a nőnek is van alkalma ismerereit bővíteni, mely lehetővé teszi, hogy szerényen de tisztességesen fönn tarthassa magát, anélkül, hogy a férfiaktól teljesen elakarná foglalni a tért, mert hiszen azokra a szerény állásokra, .melyeket nálunk eddig nők töltenek be, ambiciózus férfi nem is pályázik, miután előmenetelről egyátalán szó sem lehet, a legtöbb esetben legalább nem, mert többnyire, mint a cikkíró ur is megjegyzi, posta, telefonkezelés, gépírás, könyvelés, stb. csekély állások azok, melyeket nőkkel töltenek be; és ugyan miért? hát bizony csak azért, mert a fizetés oly csekély, hogy csak nő tud belőle szerényen megélni, férfinek kevés az a jövedelem, és mégis — mégis — hiúsággal vádolnak bennünket! Önöknek, uraim, legjobban kellene tudniok mily rosszul vannak fizetve a női alkalmazottak és hogy bizony cifra ruhára, fényűzésre abból ugyan nem jut, de mikor is érvényesítenék fényűzési hajlamaikat ? mert bizony úgy van, uraim, hogy azok a hivatalban elfoglalt nők legnagyobb része, a hivatalos óra után kénytelen az otthon rá váró házi teendőket is elvégezni, talán mosni, vasalni . . .

Nagy tévedésben vannak, kik a hiúságnak róják föl a nők közpályákra törekvését. Ha valaki tiszteségesen iparkodik ruházkodni az még nem hiúság, de önmagunk iránti kötelesség.

Régen túlvagyunk már azon a koron, midőn a nőtől nem kívántak több tudást, mint hogy „ne álljon a csurgó alá, ha esik az eső“. Ma bizonyára csak gúny tárgya az ilyen nő, A tudással karöltve jár a tudás értékesítésének vágya is, nem csoda tehát, ha még olyagalom magában véve nem elegendő ; a gyertya nagyon jól világíthat a véka alatt is, a nélkül, hogy sok hasznát vehetnők. Próbálgatni kell az érvényesülés módjait, de mindig úgy, hogy az ember biztos talajt érezzen a lábai alatt. Ha aztán egy kicsit kicsúszik is néha a talaj az ember lába alól, az se nagy baj ; fiatal csontnak ez nem árt, sőt némelyek szerint hasznos is ; csak el ne törjön semmi s ne érje veszedelem se a lelket, se a becsületet. A ki elesett, az még nem mind halt meg, ugorjék talpra s aztán jobban vigyázzon. Senki sem születik a világra úgy, hogy mindjárt járni tud ; az élet utjain is mindnyájunkat ért már egy-egy eltottyanás, a melybe azonban hál’ istennek nem haltunk bele. Csak előre, csüggedés nélkül és mindig csupán csak a tisztesség útján. Ez a legjobb és legszilárdabb út, akár csak a vasút, csak kisiklani nem szabad belőle, mert agyonüti magát az ember.

*

Elemi dolog persze az is, hogy az ember ismerje azokat az élet pályákat melyek között válogathat. Ezt a célt szolgálja ez a könyv, a melyben természetszerűleg a kevésbbé ismert életpályák vannak bővebben ismertetve, valamint azok, a melyek legbiztosabban és legtöbb embernek adhatnak biztos kenyeret.

ükséges ? Hosszas tanulmányokat és sok költiget kívánó pályára ne lépjen az, a ki szeény és nincs benne a vasakarat és a kitartás, zámos életpálya van, a mely nagyon szép és agyon előkelő, de aránylag későn ad kényéit. A tehetségén kívül vessen számot mindenki z erszényével is. Igen sok elhibázott emberét vész kárba csak azért, mert a meggondo.tlan ember szerénység és nagy nagyon nagy itartás nélkül került előkelő, de gyenge jöveelmet hajtó állásba s nem győzte bevárni az löt, a mig előbbre jut s a jövedelme is teintélyes lesz, nemcsak az állása.

Tömérdek az úgynevezett félbemaradt exiszmcia, a ki a legszebb reményekkel kezdte ieg egyetemi pályáját, de nem bírta befejezni. . jogászoknak több mint fele ilyen s a megezdett pályáról leszorult ifjak között igen sok tehetséges ember, a kiért bizony nagy kár. Isak úgy vaktában nekirohanni a világnak em szabad. A szegény embernek előre kell ondoskodnia a főiskolai évekről s már korán ly képességeket kell szereznie, — minél tobet ! —- a melyeknek a segítségével átvergődik z egyetemi éveken. Ez idő szerint legjobb yen segítő eszköz a nyelvismeret és a gyorsas, de mindakettő csak úgy, ha nagyon jól rt hozzá az, a ki bár csak pár évig is, meg kar élni belőle.

A diplomaszerzéstől és a köztisztviselői

állásoktól évről-évre valósággal riasztgatják az újságok az ifjúságot. Pedig magába véve sem a diplomaszerzés, sem a köztisztviselői szolgálat nem helytelen dolog s nagyon is érthető az utána való vágyakozás.

Csak az a baj, ha az oda nem való elemek tolulnak az ugynevezet értelmiségi pályákra. Bármily mostoha is nálunk a köztisztviselők sora, még mindig jobb, mint Olasz- és Franciaországban s bár csak fekete kenyeret ad, de az a kenyér legalább biztos és elegendő is annak, a ki nem költ többet, mint a mennyije van. Az a baj, hogy nálunk a köztiszviselő urnák, azaz külön kasztnak képzeli magát, nem pedig szegény embernek s nem a természetes szükséglete és jövedelme, hanem a rangja szabja meg, hogy mennyit költsön. A pályaválasztásnál fontolja meg mindenki azt is, hogy menynyi jövedelmét hajt a kiszemelt állás és ha a jövedelem az ő egyéni szükségleteit kielégíti: csak bátran előre ! A köztiszviselő már előre tudj-a, hogy mi lesz a jövedelme s igy nincs joga keseregni. Nem szabad követelni, hogy munkánkért többet adjanak, mint a mennyiért mi magunk felkínáltuk, ezt legfölebb csak óhajtani szabad. A mi pedig az úgynevezett diplomás pályákat illeti, a derék és tehetséges ember hosszabb-rövidebb ideig tartó küzdés után végre mégis csak érvényesül. A siker titka : a kitartás és a folytonos szárnypróbálgatás. A szór-