Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1901-01-20 / 3. szám

— Igazi kérem ássan, még tizennyolc éves múltam, mikor a pajtásaim igy neveztek el. — Hát az atyját hogy hívták ? — Fészemű Jóska, mert tetszik tudni, egyik szemére nem látott. — De ember, — kiáltok végre fel — mi­csoda a becsületes neve ? — Hja, azt tetszik kérdezni, Kukorica György kérem alássan. — Na, melyik évben született? — Thyüh, kérem ki tudná azt megmondani, azt tudom, hogy Tálján országban szolgáltam. — A forradalomkor élt már? — Hogyne éltem volna kérem szépen, su­­hanc gyerek voltam már. Beirtani, hogy született 1832. évben. — Hol született ? —- Itt Magyarországban. — Jó, de melyik községben ? — Itt kérem Pestmegyében. — De hol, kérem türelmetlenül, Vácon, vagy Halason ? — Azt már nem tudom, de nem messzi innen. Kétségbeesve soroltam fel a közeli községe­­két, mig végül rájöttünk, hogy Sződön szüle­tett. . f ' \ — Mi a vallása ? — Hausknecht vagyok kérem a Khon ur vendéglőjében. — Nem azt kérdeni, hanem hogy milyen hitben nevelkedett ? — Meghalt kérem az én apám meg az anyám kicsiny koromban, nem nevelt engem ■senki. — Ember, ne hozzon ki a béketürésből, ha­nem mondja meg milyen hitü . . . — Hja, az tetszik kérdezni — kiáltott fel diadalmasan — római lutherános vagyok, ké­rem alássan. Vitus táncot járt minden tagom s az elfoj­tott dühtől remegve kérdeztem, milyen temp­lomba szokott járni. — Nem járok én kérem sehova, de azt tu­dom, hogy az asszonynyommal nem vagyok egy hiten. csak fohászkodott 'a sötétben, egyszer csak eszébe jut, hogy egy csaknem teli korsó bor maradt az asztalon, szépen felkel fekvőhelyé- j ről, lassú lépésekkel megy a sötétben csak j sejtett ajtó felé, két kezét előre nyujva, hogy a legelső érintésre tudja magát tájékozni és mi történt? A benyíló ajtaja tárva lévén, éppen két kinyújtott keze maradt érintetlenül és .Gajdos nagy orrával akkurát neki ment az ajtó élének. Mint a kit meglőnek, kiáltotta el: — Juj, azt a hétágu csillagját, sose hittem volna, hogy az orrom a kezemnél is hosszabb legyen ! Obégatására persze mind felébredtek és röhögtek sokáig, együttesen. Az igaz, hogy a nap is jó régen fent járt már, mert ime Zsoldosné asszonyom is csak bepöndörödik és illő tisztességgel átadja a jegyző urnák, a mit a jágerék küldtek neki. Mi ez? Egy kis csomag, meg egy levélke: „Tisztelt jegyző ur! Felejtse el leányomat és ne vegye rossz néven, hogy nem mehet feleségül a bánki Förhécz csizmadia fiához. Isten önnel, jóakarónéja : Eichholcz Teodorné“. Förhécz Ádám egy darabig szótlanul- nézett maga elé, aztán mosolyogva igy szólt bará­taihoz : — Fiuk, gyertek velem, még van egy jó ütőkártyám, kérjük meg feleségül Patári Ilon­kát ! És úgy is lett. VAGI H l B L A P , — Hát az asszonya hova jár? — Az kérem ide a nagytakarék melletti templomba, de eljár búcsúkra is. — No hála Isten megtudtam, hogy az em­ber lutheránus, az asszony görög. — írni olvasni tud-e? — Tudok is kérem, nem is. — Hát hogy értsem ezt ? — Hát kerem a nevem le bírom irni, de el­olvasni nem tudom. Meg voltam akadva, mert erre nem adott utasítást a statisztikai hivatal. Elkezdtem a kérdést tanulmányozni, végül beleírtam nem ir, de olvas. — Anyanyelve ? — Tálján, lengyel, német, tót, magyar. — De mégis az anyja milyen nyelven be­szélt ? — Sehogyse, kérem, mert, megtisztelem alás­san, néma volt. Nem szólottám semmit, csak fogcsikorga­­tások közt feljegyeztem anyanyelve magyar.-— Van-e szellemi, vagy testi fogyatkozása ? j - — Van bizony kérem. I — Nos mi az ? — Hát kérem itt a kemény hideg, a gyer­­| mekeknek sem kenyerük, sem csizmájuk. — Nem azt kérdem jó ember, hanem, hogy nincs-e valami testi hibája ? — De igen is, kérem Solferinónál egy golyó belement a lábamba. — Tehát sánta ? — Sohse vagyok én kérem, csakhogy ha idő változás van, megérzem a ballábamról. — Dühösen törültem ki a „sánta* szót s beleírtam, hogy nincs testi fogyatkozása. — Háza van-e ? — Van ám ! A teteje zsindelyből van, vagy cserépből ? — Nincs az kérem egyikből sem, röhögött az én emberem. — Hát hogy-hogy? kérdem csodálkozva? — Hát tetszik tudni ilyen szegény ember­nek a temetőben van a háza. — Ne kukoricázzon kend velem — fortya­­nok fel — mert vasra veretem. Az én emberem nyugott lett és nagy sokára sikerült számláló lapját kitölteni. Elővettem az asszonyét és a nyolc gyerekét, kevés külömb­­séggel ugyanazon a kínszenvedéseken mentem keresztül. Sötét este le’t, a mikor a népszámlálást ab­ban az egy családban bevégeztem és megköny­­nyebbülten sóhajtottam fel, Kucsuka György azonban, mi előtt elmentem volna megszólal : — Hej Tekintetes Uram csak már egy kis pénzem volna, hogy megesküdhetném a fele­ségemmel, mert huszonnégy év óta csak úgy bagó hiten vagyunk együtt! Forgott velem a világ, hirtelen szédülés fo­gott el és szinte rekedten kiáltottam : — Miért nem mondta meg maga rögtön nekem vén gazember, hogy vadházasságban élnek ? Én kitöltöttem kilenc számláló lapot és va­lamennyi rossz, mert a gyermekek apjok ne­vén és vallásán lettek bejegyezve s ők pedig törvénytelen házastársaknak. Elkeseredésemben összetéptem azt is a mit délelőtt és a mit dél­után csináltam s bejelentettem a polgármes­ternek és a főjegyzőnek, hogy ragadós himlőbe estem és többet nem számlálok. Dühös hangulatomban csak az vilianyoz fel, ha ártatlan csemetéim kórusban fújják: — Esküszünk, esküszünk, népszámlálók nem leszünk ! Mimosa. _______ 3 Nyomor és ínség a váci járásban. Vác, jan. 18. 1 él viz idején még eddig soha nem tapasz­talt társadalmi mozgalom indult meg a fő­városban a szegények, éhezők felsegélyezésére. Ezer és ezer darab kenyeret osztottak és osz­tanak szét naponta, a mágnásvilág kenyérbált rendez, a jótékony bizottságok állandó perma­­nenciában vannak és iparkodnak a rettenetes Ínségen segíteni. S mig mi itt a főváros közelében megdöbbe­néssel nézzük a pusztító nyomort, addig egy rettenetes hir érkezik hozzánk : az ínség csontos kezeivel elért a váci szolgabirói járásba is, száz és száz embernek még egy darabka száraz kenyere sincs ! Ivánka Pál főszolgabíró jószívűségével fedezte ezt fel s ma élén áll a nemes akciónak, hogy a szerencsétleneket mentsük meg a társada­lomnak. Rendeletet bocsátott ki a községekhez s városunk társadalmát pedig jótékonyságra szólítja fel. Nézete szerint ad hoc inség-bizottságok volnának községenként alakítandók, mely bizott­ságoknak elnökei és alelnökei járási inség­­bizottságot képeznének s előre megállapított terv és rendszer szerint működnének az éhező és fázó szegények nyomorának enyhítése érde­kében. Az uralkodó nyomort mérvadóan enyhíteni a hatóságok a társadalom hathatós támogatása nélkül képtelenek, mert annyi közalapja egy községnek sincs, melyből minden közellátásra szoruló szegényt el lehetne látni ily ínséges időben; a társadalmunk ellenben csekély áldozat­­készséggel, csak egy kis önmegtagadással min­den megerőltetés nélkül képes volna a szegé­nyeket azon napokon, a melyeken a munka és kereset nélkül vannak, a legnagyobb nyo­mortól megmenteni. Mi úgy hiszszük, hogy jólelkű olvasóink közt látván a főszolgabíró úr alábbi tudósítását, számosán akadnak, a kik filléreikkel sietnek az éhezők, fázok rettentő nyomorának megmen­tésére. lm, szóljon Ivánka főszolgabíró tudósítása és indítsa meg a jólelkű sziveket: Megdöbbenő és szivetfacsaró a nyomor köz­vetlen szemlélése főként a fővárosban és a főváros közelében levő községekben. Újpest község és az újpesti társadalom már 1300 éhe­zőnek ad naponta kétszer fél-fél liter tartalmas konzervlevest és jó adag jó minőségű kenyeret és ezzel annyi embert ment meg az éhen ha­láltól; de még ez mind nem elég arra, hogy minden éhező mindennap jól lakjék s arra pedig, hogy kellő ruházattal és fűtő anyaggal látassanak el mindazok, a kik azt nélkülözik, eddig gondoskodni sem lehetett. A nyomor ily nagy mérvben csak Újpesten uralkodik ott, a hol a gyári munkások nagy száma van ; a többi községeimben a nyomor­nak oly nagy mérvéről, mint a milyen nyomor Újpesten van, nem is igen bírnak tudomással. Vannak családok hat—hét gyermekkel, ke­reset képtelen apával, vagy özvegy anyával, a kik fűtetlen szobában, ruha nélkül, az egyetlen ágyon napokig minden betevő falat nélkül összebújva várják a könyörületet, mely őket a megfagyástól és éhenhalastól menti meg, vagy a halált, mely földi kínjaiktól szabadítja meg. Egy beteg özvegy napszámosnő négy gyer­mekével — köztük egy csecsemő félig mez­telenül — feküdt a fűtetlen szobában egyetlen bútorát képező ágyon szalma között akkor, a mikor az elöljáróság kiküldöttje az esetről ér­tesülvén oda ment. Ehhez hasonló számtalan

Next

/
Thumbnails
Contents