Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-06-09 / 23. szám
2 V A C I H1H L A P hanem, hogy az magyar ember készítse, vagy készítesse is. Arisztokratáink fiai a közhivatalokat is seregesen foglalják el, a mi által az épen arra szorultak és hivatottak elől veszik el a kenyeret. Hiszen a mai világban, ha a fent említetteket figyelembe veszszük, a külföldet már abban a tekintetben is követnünk kell. De azon elv sem vetendő meg, hogy miért álljak más szolgálatába valakinek alárendelve akkor, a mikor ur is lehetek. Mert a közszolgálat igen, de a közönség szolgálata nem jelent alárendeltséget. Általában nagy baj az nálunk, hogy az életpályát sohasem választjuk meg helyesen. Áll ez különösen a vagyonos osztályra, a mely ha az angol nemzet példáját követte volna már rég, hazánk ma nem volna azon a ponton, hogy honi iparunknak védelmére kell kelnünk. Hegyesi Mari. (Gauthier Margit. — Rózsi a »Czigány«-ban. — A lowoodi árva,) Szofoklesz három ezer, Shakespeare négyszáz, Moliére kétszáz évvel élt előttünk és darabjaikat most is élvezzük, gyönyörködünk bennük, még most is üdék, frissek, életrevalók. Miért van ez? Azért, mert az általános emberi élni fog mindaddig, mig csak egy ember is lesz. Ok az egyes alakjaikban nem csak azt rajzolták, a mi őket külön — külön elválasztja az emberektől és önálló egyénekké, jellemekké teszi, de különösen megrajzolták bennük az általános emberit, a mely minden emberben meg van, a mely mindenkinél előfordul. Van-e valami általános emberi Dumas Kaméliás hölgyében ? Gauthier Margit a bűnös asszony megtérését példázza és igy kimondva : A bűnös megtérése, általános emberinek mondható. Csakhogy az a kérdés, miként tárgyalja, Szinte köny jött a szemembe, midőn egy boroszlói német kisasszony oda súgta a fülembe, persze németül: — Hallgassa csak, hisz ez magyar darab ! Fájó mosoly jelent meg ajkamon. — Minden inkább, csak nem magyar! — Pedig igen csinos ! Még eltorzítva is csinosnak mondja, mit szólna még akkor, ha eredetiben hallaná, a mi cigányainktól játszva ! ? A zene már reggel % 7 órakor kezdődik a sósforrásnál; rendesen egy korállal, imászinű klassikus darabbal. 1I2 8 órakor a Ferenc kúthoz megy s ott játszik tovább még egy órát. E két forrásnál iszszák a vizet a fürdővendégek. Köröskörül csupa park az egész, de e két forrást egy hosszú, lombos fasor köti össze s ebben a széles négyes fasorban látni aztán amerikai ekcentrikus nőket; valóságos orosz típusokat; könyed, elegáns francia hölgyeket. Maga az angol típus egyszerű eleganciájával rögtön felismerhető. Összejő itt minden nemzetiség s megférnek szépen egymással — otthon hagyva a politikát. Ámbár néha bele kell szólni abba is. A mi társaságunkban ugyanis a múltkor a fiatal generációról volt a szó . . . Egy bécsi születésű, jelenleg prágai fiatal asszonyka élesen odavágta nekem : — Oh a magyarok ! Menjen a magyar fiatalsággal ! Micsoda skandalumokat csináltak most is a német színészek miatt; nem engedI mivei íiiusziraija ezt a szerző t uauimer -uar I gitot a bűnös, bukott nőt a szerelem váltja meg, a szerelem tisztitó tüzén megy keresztül. — Dumas nagyon sokszor foglalkozott taisadalmi problémákkal és egy-egy osztálynak valóságos védőügyvédje lett. így sajnálta o meg és lett szószólója azoknak a fel világi hölgyeknek, a kiknek nem szabad szeretni. Gauthier Margitban szerintem nincs semmi az „ewig weiblich“-ből, az általános emberiből, inkább típus, típusa egy olyan társadalomnak, a mely csak Franciaországban van. Nálunk nincsenek afféle Nichette-ek, meg Prudenc-ok, nem is lehetnek Gauthier Margitok. A Kaméliába hölgy egy szellemesen megirt, ötletekkel jól megfűszerezett társadalmi korrajz. És épen az, hogy találó, éles körvonalakkal megrajzolt társadalmi kép, éppen ezért lesz becses az utódok előtt, kik kíváncsisággal kutatnak az elődök életmódja után. De hogy miért becses előttünk, idegen országbeliek előtt a Gauthier Margit érzékeny története szerzője halála után még évtizedekkel is, az abban leli magyarázatát, hogy van ebben a darabban egy szerep a mely mesteri nagy sikerű alakításokra ad alkalmat a színésznek. A világ leghíresebb, legnagyobb színésznői Duse Eleonóra, Bernhardt Sára stb vetekedtek, hogy mennél találóbban, mennél természetessebben mennél elhihetőbben mutassák be Gauthier Margitot. Vannak nálunk is nagy színésznők, kiket bátran állíthatunk a világ szemei elé, ezek is megpróbálkoztak a Gauthier Margit nagysikerű, de nehéz szerepével. Válalkozott erre a nagy feladatra Hegyesi Mari asszony is. Nagy feladat, mondom, nem azért mintha az ő tehetségéhez képest volna nagy, de egy magyar színésznő, ha olyan szerepet játszik, a melyben egy külföldi már nagy sikereket aratott, nem kerülheti el az összehasonlításokat. Már pedig ments meg Uramisten minden színészt az összehasonlításoktól ! Mert hát, hogyha ezt igy teszi, már azt mondják Duse, vagy Sára ezt úgy tette, ha meg úgy teszi ezt mondják, hogy igy tette. ték őket játszani. A művészet művészet marad minden nyelven ! Egész nyugodtan mondám : % — Igaza van, asszonyom, a művészet művészet marad minden nyelven, hiszen nálunk, Budapesten most egyszerre három idegen nyelvű színtársulat van vendégszereplésen, egy angol, egy orosz ballet és egy német színtársulat, de bocsánatot kérek, a mi fiatalságunk fölött nem engedek pálcát törni . . . Minden nemzetnek megvannak a maga ideális nézetei, magasztos hagyományai s hogy ezt a fiatalság kultiválja, ezt nem hogy bűnül nem szabad nekik felróni, sőt kötelességük nekik ... az élet nehéz harcaiban ezen első, úgyszólván ^ideális érzelmek többnyire lassan észrevétlenül úgyis elkopnak, hová jutnánk hát akkor, ha mig a fiatalságban sem volna az az erő és merészség érzelmei kifejezésére ? . . . A német fiatalságnak megvannak a maga ideális nézetei; az osztrákoknak és cseheknek szintúgy, miért ne lehetne hát éppen a magyar fiatalságnak is. A beszéd Tolstoira irányult. Mind tüzesebb és tüzesebb Ion a hangulat, az ellenkező nézetek felcsigázták idegeinket ... A zene valami dallamos Strauss-féle operettbe kezdett; egyszerre csend lett . . . Mire a zene elhallgatott, a mi politikai nézeteink is lecsillapodtak. Csúnya, utálatos dolog ez a politika, hogy még ide is üldözi az embert ! . . . Reggeli séták . . . Mennyi poézis volna bennük, ha nem látna az ember maga körül annyi Hegyesi asszony alakításában epen az a megragadó, épen az a nagyszerű, hogy teljesen önnálló felfogást, önnálló egyéniséget mutat. A végén kezdem, az ötödik felvonással, midőn az orvos eltávozik és elolvassa az öreg Duval levelét. Duse úgy játszotta ezt, a szerző előírásától eltérve, hogy odavánszorog az ágyhoz, lehányja róla egyenként a párnákat és a legutolsó alól veszi ki a levelet. Ez szép, ez természetes, ez megindítja az ember szivét. Bernhardt Sára pedig midőn egy barátjával beszél, veszi ki önfeledten a levelet kebléből és megcsókolja. Hegyesi egyiket sem utánozza, önnálló marad, elővéve kebléből a levelet, nézi ... olvassa és a mint kiejti kezéből a levelet olvas még tovább is a levegőbe mutatva, hogy anyiszor olvasta már, hogy kívülről is tudja. De minthogy már a végén kezdtem hadd beszéljek még az 5-ik felvonásról. Midőn Armánd eljön hozzá, midőn a félreértések szertefoszlottak, midőn újra szerethet, érzi, hogy meg kell halnia, a betegsége legyőzi őt. Mily hangon mondja ezt: „Nem, még nem. Még élni akarok. Élni!“ Mennyi fájdalommal, mennyi vágygyal volt teli az a kitörés, volt abban dac, keserűség, lemondás és mondhatatlan sok bánat. Az ember szinte beleélte magát abba a lelkiállapotba. A leány, a ki szeret és a kit viszontszerettek, a ki halálosan beteg, mily görcsösen ragaszkodik az élethez. Ez a részlet volt a legszebb a legmeghatóbb. Ennek volt a legnagyobb hatása: Nem mesze áll ettől az az alakítás, melyet a negyedik felvonás fináléjában nyújtott, mikor Armand oly kíméletlenül lép fel Margit ellen és a szerető asszony ezt n'em tudja elviselni összeroskad, összeomlik. Gyönyörűen játszotta meg azt a jelenetet, midőn Duval rábírja Margitot, hogy mondjon le fiáról. A ragaszkodás, a tisztelet, a nagy szerelem mind ott voltak abba a fojtott, majd mint a vulkánból előtörő hangokban. Igen helyesen fogta fel Margit alapjellemvonását, ki könnyelmű, élni vágyó nő, da alapjában véve jószivű. Volt benne bizonyos előkelőség, büszkeség. A mi pedig a legfőbb és a legdicsérendőbb: nem volt szentimentális. materializmust . . . Materializmust mondok első sorban, mert igen sok nő nem a betegsége miatt jő ide, hanem hogy kihívó, kacér toilettjével s még kihivóbb magaviseletével — egyszerűen szégyenére váljon a női nemnek . . . Sajnos, túlnyomó résre ilyen ! No de ez mellékes, az ember szeme futólag érintis elfordul tőlük. Vannak azonban nyomorultak, a szó-szoros értelmében, nyomorultak, a kik csupán a tolókocsira és az ápolónő jólelkűségére vannak utalva. Oh! az szivettépő látvány!... Itt, a nagy világvásár közepette a boldog, mosolygó arcok között látni egy-egy ilyen fájdalmas, beesett fiatal arcot, a ki remél, csodát remél a mórtól. S a mór valóban néha csodákat művel ... A mór, ez az összemorzsolt, hígított, vas tartalmú anyaföld a legtöbb esetben javulást, de sokszor teljes gyógyulást is idéz elő. A legtöbbünket, a kik itt vagyunk, ez a reménység hozott ide . . . Beszéljek-e még a délutáni előkelő őgyelgésről? . . . Annak lehet nevezni azt, a mi a koncert után este felé a Salzquellallén végig megy. Itt látni aztán malomkerék nagyságú, vagy palancsintává lapított kalapokat s azokat a meseszámba menő, csupa brüszszeli csipke, illúzió, valódi nehéz velansei csipke-öltözeteket; gyöngygyei kivarrott, áttört, nehéz selyemre festett toiletteket . . . mindent, a mit ez a mai kissé könnyed, kissé frivol kor csak reprodukálni tud. Szórakozások dolgában az idei szezon, úgy
