Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-23 / 51. szám
•if VÁCI HÍRLAP a Teremtő kezéből kikerül és csak az emberek kezében romlik el (Rousseau). Más kép! Az életben nemcsak foglalkozási ágak szerint oszolnak el az emberek egymástól, hanem ezenkivül száz meg száz, naponkint újabb meg újabb választó falakat húznak egymás közé. A napszámosok, földmivesek, iparosok, kereskedők, hivatalnokok nemcsak egymástól zárkóznak el, hanem a saját szakmájukban is megkülönböztetik egymást felekezet, nemzetiség, szellemi és anyagi tehetségük szerint. Mintha valamennyien nem Atyának lennének édes gyermekei?! A szegény ember húzza az igát, nyomorog, sokszor még munkát se kap. Ha segítségre szorul, a gazdaghoz hiába fordul, az nem tudja érezni a nyomorban levőnek helyzetéi! Miért? Mert nem ismeri a nyomort. Nem tanították meg nemesen érezni, önzetlenül cselekedni. Ha jót tesz, először azt nézi, lesz-e belőle valami haszna, ha más nem, hát hiúságának kielégítése. Azelőtt a jobbágyról gondoskodott a földes úr. ma a szegényről nem gondoskodik senki. Mas kép! (Magyar Hirlap 1900. december 19.) A fővárosban az utcasarkokon, meg a hirdető oszlopokon szürke plakátok jelentek meg. Azt mondták hogy a Podmanicky-utca negyvenötös száma alatt reggel hattól tizig és délután négytől esti tizig ingyen kenyeret kaphat minden szűkölködő. Cédula se kell hozzá; se igazolvány, se utalvány. Jöjjön, a ki éhes! . . A külvárósok fütetlen pincelakásaiból igy indult útnak a virradat ködjében a nyomor maga, az Éhség egy testet öltött fejezete. Öreges, Beszélgettek. Az ember odaült az ágya mellé s végighallgatta, mit mondott az orvos, mit beszéltek egész délelőtt az édes anyjával, a miket neki az asszonyka sorban mind elmondott. Meg is ebédeltek aztán ott, az asszony édes anyja is meiléjök telepedett s mind a ketten vigasztalták a beteget, a kit óriási fájdalmaiban egy percre sem hagyott el a reménység. A betegsége nagyságáról sejtelme sem volt. — Minden asszony igy van, mikor félesztendeje viseli a főkötőt! — mondta az édes anyja, az .asszonyka mosolygott s elhitte. — Nyugalom, jókedv, jól enni inni! — hitegette az orvos — pár hónap múlva lábra áll. Aztán elmentek valami nyugalmas kis fürdőbe az urával együtt s olyan egészségesen jön vissza mint a makk. Az öreg doktornak a köny is kicsordult néha a szeméből, mikor igy hitegette a szegény beteget. A férfi csak beszélt, beszélt a jövőről, mint máskor, sok szépet,! mindig olyant, a miről tudta, hogy a felesége szereti hallani, csak néha csuklott el a hangja. Olyankor elment a másik szobába, beletemette az arcát a kezeibe s zokogott keservesen. * * Keserves idők voltak. A tavasz rég elmúlt, a nyár közepén voltak, az asszony szenvedései egyre nagyobbak voltak, egyre nagyobb fáradságba került őt megnyugtatni. Szegény Gál sokszor egész éjjel ott ült ébren fogatlan anyókák, sárgaképű, kiálló csontu emberek, rosszruháju asszonyok. Meg karjukon a gyermekeik, rongyok közé burkolt ártatlanságok, a kik megható gonoszsággal tudnak éjszakánkint rini a kenyér után- S az anyjuk, az apjuk nem tudja őket elcsititani, mert ők is velük sírnak. Egy bolthelyiség, a közepén emelvény: az emelvényen tiszta, kéktábláju asztalok és rajtuk kenyér; sok kenyér, friss, illatos, jó puha barna kenyér —: ezt látni először a Podmanicky-utca negyvenötös száma alatt. De csak egy pillanatig, mert a kép nyomban megváltozik. Nyílik az ajtó és betörtet kétszáz, háromszáz, négyszáz ember. A legszegényebb nép. Nem igen rendesek, de senki rossznéven tőlük ne vegye: nekik nagyon sürgős a dolog. Éhesek. Aztán megelevenedik a Lempoels rettenetes művészettel megfestett hires képe: nyolcszáz könyörgő kéz, — sovány, eres, csontos, fekete valamennyi — mered türelmetlenül az emelvény felé. Hárman is alig győzik, a hogy osztogatják a- vastag karéjokat. Nincs, a kinek megtagadják a kérését. És szánalmat keltőén szomorú és komoly dolog az, a mikor lázas mohósággal ott benn a helyiségben elfogy a sok kenyér, a tizedik, huszadik, a századik. Olyik háromszor is megújítja egymásntán a kérését. Háromszor is kap. mindannyiszor, a meddig csak jóllakik. Nem vetik szemére, hogy hiszen már kivette a részét. A ki kér, az éhes és bizonyítja azzal, hogy kér. Ki akarna csalni egy falat kenyérért ? Százhúsz egész kenyeret készítettek el délelőttre. De kilenc óra után már elfogyott, meg kellett szakítani az osztogatást. Délutánig, a mikor uj emberek jöttek éhesen és elmentek jóllakottat). Késő estig tartott igy és reggel újra kezdődik. És igy lesz most már minden nap. Hála azoknak az embereknek, a kik igazi jóttevők módjára nem hirdetik magukról, hogy az ágya mellett s ápolta a beteg asszonyt. S a mikor a rettenetes roham előfogta a feleségét, lehajolt hozzá, törülgette a verejtéket az arcáról és akart segíteni minden áron. Ha az ember ott volt az ágya mellett, nyugodtabban tűrte a fájdalmakat, de mihelyt a hivatalba ment, vége volt: sirt, jajgatott, ordított, hányta le magáról az ágyneműt, szidott mindenkit, az édes anyát pedig folyton gyötörte, hívták haza az urát. Néha, mikor már semmikép sem birtak vele s dühtől és fájdalomtól elkékülten, félig eszméletlen állapotban feküdt az ágyban mozdulatlanul, hazahívták Gált. Azt hitték, az utolsó perceket éli már. Gál már maga is beteg volt. Nagyon megviselte a fájdalom, mert őrülten szerette az asszonyt, még betegségében is, de rongálta a sok éjjelezés is. Sárga volt az arca, megöregedett, megsoványodott. Kezdett gyengülni az emlékezőtehetsége is, gyakran követett el tévedéseket a munkájában. A főnöke behivatta egyszer: — Látja, Gál úr, mindnyájan tudjuk, milyen nagy baj sújtja magát, sajnáljuk is, de egyebet igazán nem tehetünk. Pihenje ki magát kissé, hisz igy tönkre megy. A legjobb volna, ha megkezdené szabadságát. Legyen ön az első, augusztus van, de még senki sem ment el... Hasznára lesz, meglátja. Gál szemei fölcsillantak. Milyen édes is lesz az. Mennyivel kevesebb baj lesz az asszonyliogy én vagyok, a ki megenyhitem a nyomort és elcsititom a kiáltó éhséget. * Ezek az igazi jótevők gyakorolják a felebaráti szeretet tanát. Szolgáltatnak nekünk követendő példát. Ezek követik Jézust, az isteni Mestert! B. K. Az 1901. évi népszámlálásról. Vác, dec. 20. Az 1899-ik évi 43 törv. cikk elrendelte, hogy a magyarkorona országainak területén, általános népszámlálás ejtessék meg az 1900. cvi decemhó 31-ike és 1901. évi január hó 1 -je közti éjfél idő- pontjában létező népességi állapot szerint. Tekintve azon rendkívül fontos állami érdeket, mely a népszámlálás lehetőleg pontosabb keresztül vitelét megköveteli, arra késztet, — hogy egyet mást a népszámlálás ügyében a nagy közönséggel megismertessek. A pétervári nemzetközi statisztikai congressus az összes müveit államok kötelességévé tette, hogy 10 évenként - a 0-val végződő évek utolsó napján népszámlálást tartsanak az állam népessége számának megállapítása céljából, tekintettel a népesség kora,- neme,- vallása,társadalmi állása és foglalkozására. Hogy a múltban megejtett népszámlálás nem nyújtott ez ideig pontos számadatokat hazánk lakosságának számáról, nemzeti- vallásfelekezeti és más szempontokból megkívánt viszonyairól, azt mindannyian tudjuk, kik a statisztikának látszó adatokban egy rendkívül nagy fontosságú élet-jelenséget kutatunk. Épen azért minden egyes polgárnak oda kell hatni és saját tehetsége szerint felvilágosítani, kioktatni a köznépet, hogy a legközelebb megtartandó népszámlálás alkalmával a legpontosabb adatokat szolgáltassa a számláló biztosoknak. Szomorú tapasztalat igazolja, hogy a köznép - talán jó akaratú tanítás hiányában — nem nyal, ha mindig mellette lesz. Bejelentette, hogy megkezdi szabadságát s egy Ara múlva már újságolta a betegjének, hogy már most mellette lesz folyton, egy percre sem hagyja magára. El is küldte az ápoló asszonyt, majd ápolja ő maga. * * * S aztán Gál ott ült az -ágya mellett, napokon, heteken át s nézte nap-nap után az irtózatos szenvedést s végigszenvedte ő maga is a felesége kínjait. Az agyára lassankint valami jóságos kéreg kezdett borulni. Már nem úgy gondolkozott, mint azelőtt, nem törődött senkivel, semmivel, csak egy irányban élt, a betegének. Nem voltak gondjai, csak a asszonyra gondolt, azt nézte, annak a szórakoztatását tartotta most egyedüli kötelességének. S nem vette észre, hogy a szabadságideje lassankint letelt. Az anyósa egyszer odaszólt neki: — Nekem odahaza fontos dolgaim volnának, Gál. Magának a szabadsága három nap múlva letelik, aztán megint magunkra maradunk. Én most elmegyek, elvégzem a dolgaimat s akkora visszajövök. Gál megdöbbent. Irtózatos félelem fogta el. Mi lesz vele? az asszonynyal ? S aztán tépelődni kezdett magában. Gondolkodott mit tegyen, kereste az utat, hogyan lehetne kikerülni ezt az irtózatos dolgot. Összezavarodott,
