Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-19 / 33. szám
VAGI HÍRLAP 9 Mondjuk, hogy az ipartestületeknél tényleg nem vág azok céljába ilyen irányú működés. Mert azoknak hivatása a közös érdekek előmozdítása és ha ezt az egységes célt ketté ékeli egy második, szétforgácsolódnak az erők, megoszlanak a tevékenységek és a meggyengült működés úgy belefúródhatik az ügycsomóba, hogy totaliter belefullad! De hol áil az, hogy ezért a kereskedő ifjúsági és gyári egyesületek is kirekesztendők a segélyezésből, mikor pedig azoknak életcélja evvel mindenképpen egy és ugyanaz! Hol áll ez? Hát ugyanazokban a bölcs koponyákban, hol az is diszlik, hogy mivel a budapesti pénztáraknál a munkaadó és munkások közötti érdekellentét oda is behurcolta a pártszenvedéiyt és a pénztárt örökös harcok szinterévé sülyesztette le és olyan jeleneteket rögtönzött, melyeknél a szereplők nemcsak segítették, hanem el is látták egymás baját, hát ezért a vidéken is sutba kell dobni az ipartestületi pénztárakat és vélük elpusztítva az egyesületeiket is, úgy kiirtani a segélyezést, hogy hírmondó se maradjon! Minek is az ? fő a tagsági dij és azt fizetni kell, ha mindjárt attól nem is gyógyul meg soha senki emberfia. A kerületiek jókora költséggel dolgoznak, elég tekintélyes dijakat szednek és ha a segélyezésre kerül a sor, akkor megették a költségek a jövedelmet és a munkásnak úgy kell elpusztulnia, mint egy magán — maradt dúvadnak. Ő lázban, kínban fetreng, családja kenyér nélkül nyomorog és a pénztár él és virul. És szorgalmasan szállítja pénzeit a központba, a mi úgy eszi azt a tengersok pénzt. A bevételek 10°/o odasir a központi kezelés kiadásaira és másik 10°/0-ot a tartalékalap emészt meg. Mindkettő hülyeség, a 2-ik pláne vagyok a számok embere, hisz most is elszámitottam magamat és valahányszor meg tudom hányat ütött az óra, mindig késő van már. De ez talán csak megy! Én adtam a szivemet, kegyed a magáét, azután kölcsönösen visszacseréltük. E két tétel egymást kiegyenlíti. Hogy azután kegyed a magáét sértetlenül szerezte vissza, az enyém meg csak betegen, összehasogatva és marcangolva jutott hozzám az mellékes. Valamint az is, hogy ebben az ügyletben mindenemmel játszottam és mindent veszélyeztettem. Hisz megmentettem mindent. Visszakerült hozzám a lelkem himesebb fele is és szállongva szálldos majd virágkelyhek méze után. Ki tudja hányszor téved majd kegyedhez a múltak pásztorórái helyett — szellemórákra ! Össze ne reppenjen a hazajáró emléktől, ne fogvacogva meredjen rá, hanem simogassa lágyan, édes selymességgel, a szeme pillantásával. Kiijesztgetni, elhessegetni nem lehet az effélét, de nyugton marad, ha szelíden, szívesen fogadják. Szerelmet adtam, kaptam is ilyesmit és ez a kettő is egymást ellensúlyozza. Hogy én ezt a szerelmet a szivem kelyhében kínáltam oda és azt szinarany nedűje helyett méregitallal telítve viszonozták: ez nem jön tekintetbe. Én az ajkaimhoz tartott edényből, menyei kéjjel zürcsöltem az italt, azt hittem erejétől gyönigazságtalanság is! Mi az ördögnek az a megátalkodott központi szövetség? Kell az valamire: Jó az valamitől? Dehogy! Csakhogy erre mifelénk mindenhez bureau és egy csomó időlopó kell, ki hivatalból felügyel, privatim meg napszám pipát tisztogat — és piszkit. És a tartalékalap? Abból meg csak úgy ordít ki az ötletesség! Az is süket, ki nem hallja! A munkás fizesse a véres verejtékét és ha látnia kell a pénzéből valamit, akkor jóval kisebb arány jusson neki, mert nagyrészét elvitték tőle — keletre, hol a pénztáraknál nagy a deficit! Hiszen gyönyörűséges dolog az emberszeretet és szent kötelessége is az államnak. — de nem a munkás bőréből. Éppen úgy a legszegényebb osztály adjon a maga kévéséből — a még szegényebbnek? Hisz ha azt a deficitet az állam 17 millió lakosára veti ki, egyre alig jut valami, de érzékenyen sutja azt a 2—3 milliót, kit igy akarnak kirabolni — agyonnyomni — nem rosszakaratból, csak butaságból! A mezőgazdasági munkások betegsegélyezésénél az állam magára vette a terheket, mert megijedt a rémtől, mely a mint felütötte bestia-fejét, pirosra festette | az aratott kalászt. És jó lesz vigyázni, nehogy a hydra leütött feje helyett, most az ipari munkánál bukkanjon elő egy másik, még undokabb. Tessék okosan, praktikusan, gyökerestől kirángatni a mérges, vagy élősdi dolgokat és nem csak úgy kerülgetni, avval a javaslat kaszával. Baltával kell irtani! fekély gennyed a testen, hát ne mondjanak hókusz-pokuszokat és ne kenegessék százféle irral, hanem elő a késsel! Tessék kivágni! Gyógyítsanak öntudatosan és ne kuruzsoljanak. És ha csinálnak valamit, ne okoskodjanak addig, mig kiölik az életet győzik, tisztaságában zamatos és akkor paradicsomi boldogságban úsztam. Ma már hat a méreg, roncsolja a bensőmet és pokoli kínnal éget, de mostanság már kegyednek sincs az én kínáltain aszúból! Szenvedélyem lobogó lánggal perzseli egymásután az idegeimet, kínokban izzanak a szeryeim, de ez már ma van, mikor kegyed megszabadította magát a szív minden balasztjától, hogy igy emelkedhessék — tőlem el. Tépelődtem egy pár átvirrasztott éjjen, keseregtem a nappalok töprengéseivel, a kielégitetlenségében visszafojtott érzés, mardosva, sebezve lázong bennem, de földerül előttem, a múltak idillje, aranyos időkje, mikor együtt olvastuk a szivek dobbal nását, egymás ajkairól szittuk a szerelem mézét és kacagva, derűsen röppentek az órák ! Külön fejezet az, hogy a verőfény, borúra sötétült, a csalogány keselyűvé varázslódott, mely idebenn csipdesi a halott szív húsát. A számla ki van egyenlítve, állandó összeköttetés nincs, felek se vagyunk, csak ismerősök. Mint ismerős küldöm tiszta fehér selyembe kötve a lázasan lüktető verseket, melyeket lábainál ülve, a troubadurok rajongásával szavalt kegyednek egy bolondos fiú. Ma még talán hévül a vére a szikrázó szenvedély szavától, de hamarosan itt lesz az idő, mikor a hatás mosolyban és azután nevetésben jelentés a csemete halva születik. Mint ez is! És élni akar és fog is! Gyilkos élelet. Az eddigi törvény nem csinált mindent egészen jól, de ez mindent egészen rószszül fog csinálni! Úgy elrontja a dolgot,, hogy csoda! Halott eszmék raktára a javaslat, az egész csak úgy bűzlik a halottszagtól ! Megfogja fertőzni a köröket is,, melyekben rendet kellene csinálnia! Tauszik Sándor. Marci bácsi elnököl. (Közgyűlés a városházán.) Vác, aug. 15. Nyár van, a kellő közepén vagyunk, mégis a szabályrendelet drákói szigora rákényszeritette a városi képviselőket, hogy közgyűlésre jöjjenek össze. Mert nyár van, hát amolyan nyárias volt a közgyűlés is. Soha csendesebbet, soha gyorsabbat nem láttunk. Mert Marci bácsi elnökölt. Marci bátyánk pedig a kedélyeket az ő csendes szavával mintha meg is tudta volna nyergelni, úgy folyt a tárgysorozat, mint a vízfolyás. Fekete ruhásak voltak a képviselők, a kik minden székét elfoglaltak, ő előttük nyitotta meg a gyűlést Korpás Márton tanácsos, a polgármester helyettese. Marci bátyánk egy cseppet sem jött zavarba. Elmondotta, hogy miért elnököl ő (a polgármestert Lueger városába szólította sürgős dolga)miért van délelőtt a közgyűlés, aztán miért tartják egy héttel későbben, a mint a szabályrendelet előírja, végül még egy pontot függesztenek a tárgysorozathoz. Emigyen röviden vagy két percig beszélt Marci bátyánk, aztán felállott dr. Göndör Sándor és a szabadságon megerősödött hangon kezdette ledarálni a tárgyakat. A polgármester bár távol volt, még is az ő Írása került sorra: meghatóan elparentálta a szorgalmas képviselőt, Marosi Ferencet, a pénzügyi-bizottság buzgó tagját. A képviselők felállva hallgatták végig a jelentést s mikor megtudták, hogy helyébe az alvárosból póttagként Neisz János jut be, nem egy képviselő örvendve kiáltott fel: kezik. Nevetni fogja azt a hóbortos poétát, kinek csak egy bolondja volt: a szerelem. Es nem tehetett róla csöppet sem, hogy szerelme fehér volt, a lelke fehérségével és arra a hótiszta lapra edzette rá, nagyságos szenvedélye lángbetűivel. És arról se tehetett, hogy kegyed meg csak úgy sebtében firkantotta oda, nem is a szivébe, hanem valami semmi lapra, mint mikor egy kényszer-táncosa nevét szokta beírni a könyvbe — amúgy tánczközben. Könynyen letörölhető az, még a lapot sem kell kitépni! Vegye szívesen ezt a könyvet és csak tegye oda diszül a fehér szobába. Ez is hófehér. Vakító, habtiszta selyembe van kötve és csak mosolyogjon rajta! A fehérség mosolyog. De ha majd a kacér Gretchen is simára fésüli az. ezüst szálakat és nem észbontóan mosolyog, csak az unokái szeretetében derül fel az arca, akkor újra gyönyörrel tölti majd el az a könyv. Érzések árja zug fel, kigyul az emlékezés tüze és ennél a tűznél, dicsőült mártír - képpel bukkanik majd elé az a galambősz aggastyán, ki akkor poéta volt. Szerető szeretettel elevenedik majd meg, mert nincs valami titokzatosabb, mint az a kis bibormalom, a mit i szívnek nevezünk. Ha megyünk szerelmeskedni, szeretni tanul. És ezt meg fogja .kegyed is tanulni.
