Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

2

VAGI HÍRLAP

érzés korlátain messze túlmenve köve- t telhetnek. Ne piszkithassák le a sárga , földig igazságtalanul azt az agyondolgoztatott hivatalnokot, hanem legyen annak illetékes fóruma, hol a maga jó ügyét pártatlanul viheti döntés alá! Ne basáskodhasson és zsarnokodhassék az a főnök annak a révén, hogy ha ott hagyják az emberei, csak füttyent és százszámra van jelölt.

Ne legyen annyi ember arra Ítélve, hogy mikor a törvény a boltos legénynek is szabad időt biztosit a meleg hónapok vasárnap délelőttjein, akkor ennek a szakasznak egyenes arculcsapásául a .»hivatalnok urak« az asztalok fölé görnyedve robotolnak, nagyokat izzadva. Lehessen annak az alkalmazottnak is véleménye, lehessen önérzete.

Ne kelljen mindent még a legvaskosabb ostobaságot is szótlanul lenyelnie, mert ha bakafántoskodik, hat heti felmondása van, a mennyi sok mindenre elég lehet, de megfelelő állás keresésére és találására nem ! Ne kelljen neki függése, sőt megszégyenítő alárendeltsége örökös emlegetésével és éreztetésével hétrét görbülni és egyebet sem tenni, mint talpakat nyalni! A basáskodás satrapasaga úgy összeroppantja a derekakat, hogy kisorvad belőlük minden gerinc és csupa egymásra féltékeny, tenekedő, agyarkodó és besúgó stréberekkel vannak telehintvea »bureauk«, kiknekprogrammja mindenáron való előrejutás, ha mindjárt négykézláb is! A főnöki kegy mosolyogjon derülten ez a fő. ha mindjárt bele is vész az önérzet, a férfiasság!

A kenyérharc és könyökkel való tülekedés hajlékony derekakat formált! De a magánhivatalnoknál első sorban. És mi lesz akkor, ha a tisztességes elembeleunva a furcsa háborúba, feléje se néz a pályának? Akkor a főnök urak kétségbeesetten összecsapják majd a tenyereiket és epésen kiáltják világgá, hogy a mai fiatalság nem tud dolgozni. Ma még nagy vígan dörzsölik a markukat, mert szabad a vásár. És a kormány ölhetett karokkal nézi ezt az ártatlan játékot! Mikor ébred majd? A nem elég nyomatékkai aláhúzott szó elég jogcim a legféktelenebb kifakadásra és tudatlan az, a ki évekig tanult, mert nem szögezi magát a kaptafához, a mit a leggyakrabban saját főnökének szűk látköre formált meg magának. És tudóra nincs nagyobb keserűség, mintha fejére olvassák, hogy nem ért a dologhoz — de olyan, ki maga nem konyit. Lopja? fizetség alig van, a munka jut bőségesen, jó szó nem hallik, méltányos bánásmód nem létezik, semmi egyéniszabadságnak nincsélvezése, semmi önállóságnak nincs meg még az árnyéka sem! Ez a magánhivatalnoki élet fotográfiája. És ha megmozdul az erőszakká* elföldelt egyéniség, akkor jön az útilapu : hat heti felmondás, akárcsak egy boltos segédnek. És ezen siralmasságon a magyar kormány nem segít! Bár csak hozza fogna már! A mig ezt a csúnya fekélyt ki nem irtják, addig a legtöbb magán-iroda hivatalnokai csak afféle tült elemeknek tekinthetők, kiket a főnöki szeszély úgy dobhat ide-oda, a mint neki tetszik És ez nem járja!

végződik — hivatalosan. Nem hivatalosan pedig egy kis felsőbb nyomással megtoldják az éjszakák felével és egészével is, melyekben az az elcsigázott szellem és test pihenhetne. Szórakozásról, nappali szabad időkről még álmodni is merészség. És ezt a szellemi munkást, kinek munkaideje hosszabbra van szabva, mind a kérges kezek napszámos-dolga, olyan gáládul kezelik, a milyen gáládul csak lehet! Minden főnök kisisten és olyan felsőbb és gyatra hangon tárgyal a hivatalnokával, mintha az nem váltotta volna meg a sok évi tanulással szerzett tudása alapján azt a primitiv jogot, hogy ambernyi emberszámba menjen!

Nos hát ennek az arcpiritó viss. áságnak véget kell vetni! Nem szólunk arról a furcsa szokásról, mely nyolcz évi középiskola után a legközönségesebb szolgai dologra szorítja az ifjút! Nem emeljük ki azt a tengernyi gombaságot, a mit az ilyen szerencsétlennek le kell nyelni. Nem hánytorgatjuk a fizetségek százszoros aránytalanságát és nem boncolgatjuk azt a rengeteg számú igaztalanságot, melylyel a magánhivatalnoki pálya oly sűrűn és mégis nagy darabokban van kövezve. Hanem igenis kívánjuk annak a rendezését, hogy egy intellektuális osztály ne legyen több munkára kényszerítve, mint a mennyit minden más szellemi foglalkozás követel. Ne uzsoráskodhassanak a főnök urak az embereik munkaerejével és ne élhessenek vissza azzal a szomorú körülménynye), hogy több az eszkimó, mini a fóka. Ne kívánhassanak annyit, a mennyit csak a tisztesség és együltvan. De persze itt már azok a bizonyos magasabb szempontok beszélnek, mit a hallgatag ! diplomácia zárkózottsága legjobban kifejez.

De hagyjuk ezt. Az asztal, a kiállítás nagy asztala terítve van. A diner hivatalosan november 4-ig tart. Nehányat bemutatok azokból a morzsákból, melyek az asztalról lehullottak.

Én abban a hitben voltam, hogy számtalan idegent iátok majd a kiállításon, hogy itt egy bábeli nyelvzavar tesz, az öt világrész mindegyikéből mindenszinű látogató. Hanem bizony tényleg majd mindenütt csak fraricziául hallok beszélni. Azután legtöbb a német és nagyon kevés az angol. Pedig ez az utazni, látni vágyó nép máskor csakugyan megragad minden alkalmat, hogy látcsövével, kodak-jával kezében, elegánsan öltözve feltűnjék. De hát persze itt van ismét Transvaal és a burok. Sok pénzbe is került, de viszont politikai ellentétek is támadtak a francziákkal.

A kiállítási látogatók száma naponta 160 — 200 ezer közt változik. Néha több is. De micsoda kevés ez, hogy a kibocsájtott 60 miliő jegy elfogyjon. Hiszen igy legjobb esetben 10 hónapig kellene a kiállításnak tartania. A jegyeket a kiállítási bizottság eladta százalék leengedéssel bankoknak, pénzembereknek. És ime most mint az értékpapírok változnák. Ma már 40 centimért kínálták. Talán még olcsóbb is lesz. mint az 1889-iki kiállításkor, mikor volt eset, hogy 25 centimért adták.

A rendőrség a kiállításon kitünően van szervezve. Szinte hihetetlen pedánssággal működnek. És a párisi rendőr igen intelligens, udvarias

modorú Volt alkalmam kérlelhetlen szigorúságát megfigyelnem. Ugyanis meg van tiltva, hogy a kiállítás bejárása körül bizonyos távolságban belépő jegyeket áruljanak. Mert ezzel foglalkozik gyerek, asszony, férfi, akárcsak az esti újság árulásával nálunk. És az ember a jegyet, vagy tőzsdékben, vagy ezektől a rikkancsoktól kaphatja. Nos én tehát egy ilyen rikkancstól a kiállítás kapuja körül megveszem a jegyet és egy frankot adván, ő abból a fölösleget visszaadja. Én távozom és már majdnem a bejáratnál vagyok, a mikor valaki utánam rohan és kiáltja moseur, moseur! Ez az én rikkancsom volt. A frankom van a kezében s minden formában tudtul adja, hogy ez a pénz nem jó, mert a rajta levő női alak ül és nem áll, pedig a forgalomban levő frankon a nőnek állnia kell. Én mit tevő legyek, más pénzt adtam neki, mert úgyis tudtam, hogy ez nem jó és ép ezért akartam tovább adni.

De most jön aztán a policzia. Rögtön egy rendőr megfelelő komolysággal közbe lép és az én rikkancsomat bizony nem elég udvariassággal karon fogja, hogy vigye a comissariat de police-hoz. Mert a rikkancs olyan merész volt és a neki megtiltott kordonne-t átlépte. Alig volt szegénynek annyi ideje, hogy a jegyét és a frankból visszaadott fölösleget átadjam. Szinte sajnáltam, mikor vitték, én voltam az oka, ha megbüntették. De örültem, hogy még engem nem fogott a rendőr úr karon . . .

Hanem az ember valóban kényszerítve van Párisban, hogy csaljon. Mert hát mii csináljak a sok hamis pénzzel, a mit véletlenül nem

veszek észre és elfogadom. Például csak most tudtam meg, hogy a frankon a nőnek állnia illik és nem ülni. Pedig sok mindenféle frank van más és más figurákkal. Múltkor pedig épen egy öt frankosat kaptam — ólomból. Perszé, hogy tovább adtam, hanem mondhatom olyan szivszorongva lépdeltem gyorsítva tovább és a kellemetlen érzés valóban nem ért öt frankot.

Talán azért nem szabad ülő nőt ábrázolnia a franknak, mert a mostani párisi ruhaviselet szebbnek, igazibbnak, természetesebbnek tünteti fel a nőt állva, mint ülve. És valóban szinte veszedelmesen ingerlő a férfira nézve, mikor a modern nőt hátulról ruháját, szoknyáját felfogva látja. Párisban a legerősebb túlzásba viszik, de nálunk, a kicsi Vác városában is igy a divat. Pardon a mi szépeinknek, ők bizonyára kecsesebben, szolidábban teszik, hanem Párisban aztán tényleg tulkapatottan.

Nagyon szép, szinte a görögökre emlékeztető természetesség ez, hanem a mi megszokott fátyolos, minden természetességet eltakaró és a nem levőt mutató világunkban csakugyan visszatetszőén feltűnő.

Mert hát kérném alázatosan, hogyan is van ez a divat! Legelső módja, hogy minél kevesebb alsó ruhát vegyünk fel, azután hogy a cipő minél laposabb, majdnem semmi sem legyen. Talán a legszebb formájú nő most az lenne, ki cipő nélkül születne a világra. No és aztán egy suhogó selyem alsó szoknya, de törékeny, finom vékony legyen és olyan árnyalatú mind a felső. Most pedig a modern hölgy bal-