Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
2 VÁCI HÍRLAP nyujtatik az üli kerítésig s az öt vágóhely helyet hét vágóhelyet kapunk, a mely minden körülmény közt elegendő. Az istállót megnagyitani igen könnyű munka, úgy szinte a kél épület között egy könnyű szerkezetű fődéit fölállítani. És ezzel, igy mondják az értekeitek, tökéletesen megfelelne a vágóhíd a kivánalmaknak. Az egész munka pedig nem igen kerülne többe 5000 forintnál. Persze, hogy ez csak tizedrésze lenne azon összegnek, a mennyibe egy uj vágóhíd kerülne. Hogy mennyiben szükséges a vágóhidhoz hűtőkamra, ezt nem bírálhatom, csak azt említem meg, hogy itt Vácon minden mészárszéknek megvan a maga hűtőkamarája otthon, tehát a vágóhidnál erre messze-messze időkig nem lesz szükség. így tekintve a dolgok állását talán még sem szabadna az artézi kutat háttérbe tolni. Hát nem eléggé intőleg szólnak a különféle tiluszos esetek ? Vagy okvetlen csakis egy nagyobb koleraszerü járvány volna képes a varost letargiájából kizökkenteni? Ne varjuk be ezt a sok szomorúságot szülő nagy csapást s intézkedjünk inkább jó előre, hogy hasonló bajoknak könnyű szerrel elejét vehessük. Szerezzünk magunknak jó ivó vizet ! P. K. A színházi hét. Vác, március 23. Mire e sorok megjelennek, még két előadás van hátra s aztán B. Polgár Béla melegebb égalj alá vonul oda, a hol a közönség tud lelkesedni a szép iránt, a ho! meleg fogadtatásra talál. Egy szinidirektor babérok után nem vágyakozik. Rendesen azonban a hol nincs jövedelem, ott biztatják a sikerrel. Nos nálunk annyival kellett beérnie, hogy megdicsérte minden jelenvolt a játékukat mondván : — Ejnye be jól mulattam. Hanem holnap jöjjön más! Négy-öt családot tudunk, a kit gyakrabban láttunk a színházban. Melléjük szegődtek még vagy 40 —50-en s annyiból állt a színházi publikum. Jó kedvvel, igazi ambícióval, nem hiszem, hogy ilyen kis közönség előtt képes voltak játszani. Mégis Polgár társulata, a mit nyújtott, sok volt nekünk. Nem bírjuk el. Kicsi kis társulat kell ide, zongora szó mellett, régi darabokkal. Ennyit elbírunk, többet nem. Hiába most már minden biztatás, a színészek mennek, valószínűleg Polgár ama szent fogadásával, hogy többé ő városunkba társulatával be nem teszi lábát. Most már csak az van hátra, hogy a lefolyt színházi hétről beszámoljunk, lesz még alkalmunk elégszer szóvá tenni a mi színházi életünket. Múlt szombaton a nálunk még ismeretlen Három testőrt adták. Herczeg Ferencnek egy csomó buzgó olvasója van Vácon s mégis ha a színházba benéztünk, úgy láttuk, mintha Herczeg valamelyes régi elfelejtett iró lenne, a kinek darabjait nem fogadja szívesen a mai modern eszmékkel táplálkozó közönség. Polgárnak Polacseke remek alakítás, ügy szintén Szabó (Rátky) Gyárfás (Hortovay) Kis Pálffy (Kosniczky tetszettek s kacagtatták meg a közönséget. Hervay Erzsinek (Lizi) és Murányi Juliskának (Róza) volt még jó, hálás napja. Vasárnap este Napraforgó ment s a hálás kis közönség jól mulatott. Hétfőn újabb szokás szerint félhely árakkal Három Kázmér került színre. BeőtIlynek ez a kacagtató darabja kis közönséget gyűjtött össze. A Lili előadás elmaradt a részvétlenség miatt (ilyen is meglörténhetett már nálunk !) s a jegyek Jókai Fekete vér darabjára voltak érvényesek. A hét legjobb előadása A bányamester volt. H. Serfőzi, Szepesi Szidi, Gyárfás és Iiédei énekszámait igazi gyönyörrel hallgattuk. Polgár, Kiss Pálfy, Vadász pedig gondoskodtak arról, j hogy a közönség ki ne fogyjon a kacagásból. Ma szombaton a társulat kedvence primadonnája P. Szepesi Szidi jutalmazására Fanchon magyar nemesség önfeláldozása mentette meg. Mi is tehat mint az akkori hős nemzedéknek utódai, áldozzunk életet és vért a Trón megmentésére, mutassuk meg, hogy méltó utódai vagyunk nagynevű őseinknek, rontsunk ki most ezen alkalommal a lázadó népre, kergessük szét kardunk pengéivel és mentsük meg a felséges Trónust a végveszélytől. A mint mi ezen beszédet hallottuk, elkezdtünk mosolyogni ezen bolondos, de egyúttal kiszámított beszéden. Hogy mi mentsük meg a trónust kardjaink pengéivel a nép dühétől. Hiszen itt van az ezerekre menő csatakész katonaság töltött ágyúival ! Hanem mindjárt átláttuk a mi Hári Jánosunk taktikáját; ő most ezen alkalmat felakarta használni, hogy neve hírnevessé legyen a császár előtt, ki még mint uj ember az udvarnál nem gondolta meg, hogy annak fiflkus emberei átlátják az ő taktikáját és nem híressé, hanem nevetségessé teszi magát ez által. Úgy is történt, mert a trombitaszó a császári családi körben is feltűnést keltett és nem tudván azt mire magyarázni, leküldték onnan gróf Vrátizláv Jenő altábornagyot és a császár első hadsegédét megtudni, hogy mit szándékozik cselekedni a magyar testőrség? Ő tehát gyalog melléje állott a mi vitéz Hári Jánosunknak és hallgatta annak beszédjét. Midőn a beszédet nagy tűzzel bevégezte, ironice mosolyogva azt mondta neki: Ezredes úr, hagyja a kardokat hüvelybe tétetni és a magyar gárdát a lovakról leszállítani, vagyis leléptetni, mert azoknak nem az a hivatásuk, hogy csatákban előrontsanak. Arra itt van a katonaságunk ! Erre le volt főzve a mi Hári Jánosunk és mi mosolyogva leszálltunk lovainkról! Ezek közt lehanyatlott ezen nagy napnak, a napja és a nép is kifáradva abban hagyta a további tüntetést. Mi ekkor felmentünk a külső várkapu bástyájára körülnézni a glászikat és a külvárosokat. Itt aztán sok látványosság merült fel. A glászikon a légszesz lámpák oszlopai a romboló csőcselék által félig letörve, azokból nagy lángokban égett a kiömlő gáz, mely nagyszerű világítását nyújtott a glászi fáknak és bokrainak. A külvárosok felül hallottuk a rabló csőcselék ordításait és puskalövéseket. Mert a mig a polgárság a belvárosba ment a népség érdekében az abszolutizmus ellen demonstrálni és harcolni, addig a külvárosok végein a csőcselék, azoknak lakásait és családjait kezdte kirabolni, a vámházakat felgyújtotta és több gyárakat lerombolt és elpusztított, úgy, hogy ezek védelmére katonaságnak kellett odamenni és a raboló és pusztító csőcseléket szétkergetni. Asszony leánya megy, a mely darab finom zenéjének a fővárosban állandó közönsége van. Vasárnap két előadás lesz. Este Gróf Monte Christo ez a szenzációs darab kerül színre s ezzel fejezi be a társulat előadásait. Helyi és vidéki hírek. Márciusi hó. Vác, március 23. A kalendárium szerint március 21-án este 8 óra és néhány perckor beköszöntött a tavasz, a valóságban pedig másnap tavasz első napján beköszöntött a tél. Mert bizonyos, hogy egész télen át nem volt olyan hóförgeteg, mint március 22-én, 24-én és a Nagyszáltól lefelé minden hóval volt borítva. Magyarország negyvenezer, vagy nem tudjuk hány poétája, a ki már felajzotta a lant húrjait, hogy ábrándos dalt zengjen a tavaszról, tavaszi nap aranyos sugaráról, tavaszi szellő enyhe fuvalmáról, szelíd susogásáról: hihetőleg igen kínos zavarba jött. Mert ki a manónak lehelne kedve tavaszi dalt énekelni és ugyan ki volna tavaszi hangulatban, mikor odakünn komisz hideg szél fu és olyan sűrűn hull a hó, akárcsak karácsony táján, úgy, hogy az emberek dideregve csapják föl a téli kabátjuk prémes gallérját. Igen, igen, egészen télies színe a világnak. Dél felé egyszerre csak sürü, nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, aztán formális hófúvás lett. A vad szél nagy mérgesen kavarta össze-vissza a fehér pihéket s a gyerekek, a mint az ablakból nézték azt a télies tüneményt, bizonyara csodálkozva gondolták magukban : — Nini, megint hull a hó ? Hát megint eljön-e vájjon a Jézuska? És úgy lehet, örültek a dolognak. És úgy lehet, hogy az első percekben megőrüllek a hóesésnek azok is, a kiknek kenyérkeresetet jelent az, mikor nagy hó födi az utcákat, De a márciusi hó azonképen, a hogy lehullott, menten el is olvadt és lön az utcákon csatak meg sár, nagy gyönyörűségére a bacillusoknak, a melyek tudvalevőleg ilyen időben tenyésznek legjobban. Hullott, hullott sürü tömegben hullott a Ilyen a forradalmi ár, ha az a gátakat elszaKasztja, rombolva halad az szét mindenfelé. Ekkor csodálkozva láttam, hogy mennyi rongyos népe és proletáriusa van Bécs városának, a mit azelőtt látni sem lehetett és most mintha ezrenkint a föld alul bújtak volna elő! Természetesen, hogy ilyenkor, mint a forrásba jött bornak, a népnek is minden salakja a felszínre jön ! Midőn már sötét éj volt, én több gárdapajtásommal kimentem a Burgból a városba kalpagosan, fehér köpönyegekben, hol már minden csendben volt és egy ember sem volt sehol látható, egész a Szt.- Islván-térig. Visszatérve a Burgba, most az volt a kérdés, hogy hol hállok meg? Az őrszobánkban volt a rendes őrség számára 4 ágy, a melyeket a főtisztek foglaltak el, pedig a nemes testőrségek, a trabantok, az udvari őrség (Hofburgwache) emberei, úgy a különféle katonaság tisztjei kiteltek sok százra menő főt, a kik számára éjjeli nyugvó helyül csak is a császári lak előtermeinek padlói maradtak fenn, kik köpenyegeik és felső öltönyeiket a padlóra terítve, feküdtek a falak hosszában egymás mellett. Miután azonban az idő igen enyhe volt, mit teltem én ? Felmásztam a belső udvaron levő Ferenc császár szobrának fényes márvány talapzatára, oda terítettem a fehér köpönyegemet, fejem alá vánkosnak tettem a
