Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-20 / 34. szám

2 VÁCI HÍRLAP évben úgy is érezni fogják. És lassankint igy szednek el tőlünk, igy fognak még elvenni egyebet és mást is és nagyon is v az idők jele, hogy a városházán szapo­­^ritani kellett a végrehajtók számát, mert máskülönben a restanciát nem tudják feldolgozni. Egy oldalról sem jő a segít­ség, mely felemelné Vác szegény népét, érthető hát akkor, hogy csupán még az ínségről nem beszélünk, de igenis a végre­hajtók nagyobb munkájáról. Oda jutunk nem sokára (vagy tán már ott is tartunk) a hol van most Pelsőc, Nagy Rőce, Torna, Nagy Szőlős. Ki hall ma ezekről beszélni? Pedig mindegyik megyei központ volt, a legutolsó most is az, de lassankint mindenüket elszedték, népe tönkre ment s a lapokban csak annyit említenek meg róluk időnkint, hogy nem bírják a rájuk nehezedő ter­heket elviselni. Ne adja az ég, hogy ezeknek a sor­sára jusson Vác. A város természeti fek­vése két kézzel kínálja nekünk a javakat, csak el kell fogadnunk. Belé kell kapasz­kodnunk s nem szabad kiengednünk. Nehány idealistának (vagy talán ezek voltak Vácon a legnagyobb realisták?) az volt az ideája nehány év előtt, hogy Vác, Budapest közelsége miatt legyen gyárváros. Tehát volt, van is alkalmunk gyárakat telepíteni, de minek tulajdonít­sam, hogy elengedtünk nehány gyárost, a ki itt akart óriási munkájával megtele­pülni? A legújabb, a mibe belekapaszkod­hatunk: a nógrádi vasút. A vasutak óriási nemzetgazdasági hasznáról beszéljen más a teóriában, én csak látom érzem az anyagiakban, a valóságban azt. Hogy forgalmat, hogy pénzt hoz a központba, hogy piacot teremt, hogy mozgalmasabb élete következik utána, szóval hogy boldog az a város, mely ha csak egy vicinálissal is magához tudja láncolni a vármegyéjének egy részét. íme az alkalom, nem kell ezt is átengednünk másnak. Két kézzel kínálják, fogadjuk el. Egy kevés ellenszolgáltatást kérnek tőlünk, a várostól ép úgy, mint a magányosoktól. A város ha belemegy, a mint hiszem is, hogy belemegy a vasút megteremté­sébe, tapasztalni fogja jövedelmeinek gya­rapodását, kereskedőink a vásárlók sza­porodását, gyáraink pedig forgalmunk nagy növekedéséi. Ne surranjanak el eme legnagyobb nemzetgazdasági kérdés fölött, hiszen most van alkalmunk helyrepótolni azt, a mit akár egyik akár, másik oldalon elmulasz­tottak. Városunk lakbérosztályzata. Vácz, aug. 18. A fővárosi lapokban olvassuk, hogy a kor­mány több kisebb vidéki városnak magasabb lakbérosztályba való emelését határozta el. Bennünket e körülmény igen közelről érint, mert a mi közönségünk egy Ízben — épen lapunk útján — mozgalmat indított ipeg az iránt, hogy Vác városa is magasabb lakbér­osztályzatba tétessék át s ennél fogva az ál­lami tisztviselők lakbére is ennek megfelelőleg emeltessék. Az akkori mozgalomnak — sajnos — nem lett semmi pozitiv eredménye. Pedig hát ha valakinek, úgy nekünk lehet leginkább a mél­kivettem, hogy a hirtelen lejtőjű szakadék oldalai bokrokkal s cserjékkel vannak benőve. Puská­mat nyakamba akasztottam s a hozám leg­közelebb eső bokor ágaiba csimpeszkedve be­léptem a mélységbe. Ebben a lebegő helyzetben másik karommal lefelé nyúltam s azzal meg­ragadtam az alattam legközelebb fekvő bokor ágait. így ereszkedtem tovább lefelé egyik bokortól a másikig, mig végre egy ugrással a mélység fenekén találtam magamat, hol ki­merültén terültem el. Majdnem abban a pillanatban, midőn a szakadék fenekére értem, hallottam, hogy ül­dözőim ott fönn a szakadék szélén hangosan szitkozódnak és csörömpölnek, handzsárjaikkal a bokrok közé szurkálva Tisztán hallottam, a mint egyikök igy szólt: Itt nem mehetett le és ha mégis megkísérelte, úgy holnap meg­találjuk oda lent, halva. Végre egészen elcsendesedtek s én szabadon lé'ekzettem fel. Összeszedtem minden megmaradt erőmet s tapogatódzva jártam föl és alá a fiatal cserjékkel benőtt árokban, azon remény­ben, hogy majd csak akadok kivezető útra. Rövid ideig tartó ide-oda járkálás után újra ott találtam magam a Bregava folyónál. Egy pár hűs korttyal enyhítvén szomjúságomon, tovább siettem. Még mindig világított a hold; de már látható lett egy könnyed, pirosas vonal is a láthatár felett, mely a napfölkeltének elő­hírnöke volt. Remény kelt lelkemben, kezdtem hinni, hogy velem együtt 1000 stoláci bajtár­sam is meg van mentve. Hajnali öt óra felé ismét elértem a Mostárba vezető utat. Ugyanekkor szuronyok csillantak föl előttem s hallottam a jól ismert kiáltást: Állj! ki vagy ?! A 33-ik vadász zászlóalj egy őrjárata állt előttem lövésre kész fegyvereiket mellemnek szegezve. Puskámat szó nélkül a földre dobiam s megadtam magamat a vadászoknak, kik a pus­kát fölemelték s örülve a képzelt jó fogásnak, engem főcsapatukhoz kisértek. Útközben, hogy az idő jobban múljék és el ne nevessem magam, fütyörészni kezdtem többi közt az Angot asszony operette egyes áriáit. A táborőrségen parancsnokló kapitány előtt elhaladva, ez fejét csóválgatta s elég hangosan ezt a megjegyzést tette: Valóban különös egy bosnyák inzurgens, a ki operette áriákat fütyül. Midőn később az őrjárat vezetője puskámat átvizsgálta s abból az éles töltést kivette, harag­tól villámló tekintetet vetett rám s kezeivel néma jelekben mutatta nekem, hogy kötélre húznak. Nem szóltam rá semmit, látva, hogy mily nagy örömet okoz a Hercegovinába csak az imént bevonult vadászoknak az én elfoga­­tásom. Most már szárazon éreztem magam s bátran megengedhettem magamnak a dolgot tréfás oldaláról tekinteni. A vadász zászlóalj parancsnoka lovag Fabriczy János alezredes volt. Elébe vezettek. Én katonás állásba vágva magamat, jó hangosan jelentettem neki németül: Mihalsics, 32-ik ezredbeli tiszthelyettes jelentem alássan, hogy átöltözötten Stolácból jövök segít­séget kérni az ottani szorongatott őrség számára. Tudja ön valamivel ezen jelentésének válodi­tányosságra hivatkoznunk, mert mi csakugyan az utolsó stádiumban állunk. Vác városa ez idő szerint a III. lakbérosz­­j tályba van sorozva. Lőcsét pedig pl. csak j nemrégiben léptették elő a második osztályba, tehát egyenesen a vidéki emporiumok közé. Már most nézzük a viszonyokat. Egy kis össze­hasonlítást téve, igen rikító színekben fog fel­tűnni az a részvétlenség, melylyel városunk találkozik. Lőcsének lakossága a legutolsó népszámlá­lás szerint 6300 lélek körül járt, vagy is több mint félezerrel kevesebb lelket számlál, mint húsz évvel ezelőtt. Már most ezt a haladást irányul véve elképzelhetjük mai állapotát Vác város lakossága már a legutolsó népszámlálás alkalmával közeljárt a tizenhatezerhez: ma bi­zonyosan felül van e számon. Ez a lakosság vagy kétezer házban talál lakást. Már most ha a lakosság számának a lakbér magasságához való arányát veszszük, kétségtelen, hogy Vácon legalább is negyven százalékkal magasabb lak­bért fizetnek a bérlők, mint Lőcsén. A számarányok körülbelül ezek : egy három szobás lakás évi bére a megfelelő mellékhelyi­ségekkel együtt Vácon 180—300 frt váltakozik, ennél nagyobb lakások, 4C0—600 frt bérősz­­szegért is ritkán kaphatók : két szobás kislaká­sokért is minimum 140—200 frt évi bért kö­vetelnek a háztulajdonosok. Lőcsén 300 írtért a legelső lakást megkaphatja az ember. Eltekintve attól, hogy a megindult építkezé­sek dacára is, még mindig híjával vagyunk az alkalmas lakásoknak, mi sem bizonyít jobban a lakbérek magassága mellett, mint az, hogy egy váci ház értéke tiz év alatt, épen három­szorosára, emelkedett s azon körülmény, hogy az a tisztviselő, ki 150 frt lakbért kap a kincs­tártól, 200 — 300 frlot kénytelen fizetni talán rangjához nem is illő lakásért. Mi nem keresünk, nem óhajtunk lehetetlen dolgot, de egy pillantást vetve lehetetlennek tartjuk városunknak továbbra is a III. lakbér­osztályban való hagyását, mikor még Arányos­ságát bizonyítani ? — kérdé tőlem barátságosan az alezredes. Igen is! — válaszoltam röviden s átnyújtot­tam neki a nálam levő Írásbeli jelentést. E közben a vadászok, kik engem elfogtak és ide kisértek, nagy szemeket meresztve bá­multak rám, mikor pedig az alezredes a Stolác­ból hozott Írásbeli jelentest elolvasta és kezét nyujtá felém, hogy szerencsésen sikerült vállal­kozásomhoz gratuláljon, — a csalódott vadá­szok elkobzott puskámat a nyakamba vissza­akasztották, pisztolyaimat, handzsáromat csibu­­komat háti tarisznyámba dugták s eltávoztak. A zászlóalj segédtisztét az alezredes rögtön Mostárba küldötte jelentésemmel a hadosztály parancsnoksághoz Én pedig minden oldalról melegen üdvözöl­­tetve, tovább meneteltem a vadászokkal Do­­manoviőig, hol azok hosszabb pihenőt voltak tartandók. Menetközben megtudtam a vadá­szoktól. hogy dandár-parancsnokságom az egész dandárral együtt a Stolác és Domanoviő kö­zötti utón az utóbbi helységtől alig egy órá­nyira 6 kvő Cernici mellett táboroz. Abban a reményben, hogy a dandár-parancs­noksággal érintkezve leggyorsabban kaphatok segélyt a Slolácba szorult bajtársak számára, elhatároztam, hogy pihenés nélkül folytatom utamat és fölkeresem dandáromat. A vadász zászlóalj parancsnoka kíséretül egy őrjáratot akart mellém adni, de én sokkal biz­tosabbnak tartottam álöltözetemben egyedül tovább folytatni az utat, mint egy gyönge őr­járat fedezete mellett, melyet a túlnyomó ellen-

Next

/
Thumbnails
Contents