Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-20 / 34. szám
2 VÁCI HÍRLAP évben úgy is érezni fogják. És lassankint igy szednek el tőlünk, igy fognak még elvenni egyebet és mást is és nagyon is v az idők jele, hogy a városházán szapo^ritani kellett a végrehajtók számát, mert máskülönben a restanciát nem tudják feldolgozni. Egy oldalról sem jő a segítség, mely felemelné Vác szegény népét, érthető hát akkor, hogy csupán még az ínségről nem beszélünk, de igenis a végrehajtók nagyobb munkájáról. Oda jutunk nem sokára (vagy tán már ott is tartunk) a hol van most Pelsőc, Nagy Rőce, Torna, Nagy Szőlős. Ki hall ma ezekről beszélni? Pedig mindegyik megyei központ volt, a legutolsó most is az, de lassankint mindenüket elszedték, népe tönkre ment s a lapokban csak annyit említenek meg róluk időnkint, hogy nem bírják a rájuk nehezedő terheket elviselni. Ne adja az ég, hogy ezeknek a sorsára jusson Vác. A város természeti fekvése két kézzel kínálja nekünk a javakat, csak el kell fogadnunk. Belé kell kapaszkodnunk s nem szabad kiengednünk. Nehány idealistának (vagy talán ezek voltak Vácon a legnagyobb realisták?) az volt az ideája nehány év előtt, hogy Vác, Budapest közelsége miatt legyen gyárváros. Tehát volt, van is alkalmunk gyárakat telepíteni, de minek tulajdonítsam, hogy elengedtünk nehány gyárost, a ki itt akart óriási munkájával megtelepülni? A legújabb, a mibe belekapaszkodhatunk: a nógrádi vasút. A vasutak óriási nemzetgazdasági hasznáról beszéljen más a teóriában, én csak látom érzem az anyagiakban, a valóságban azt. Hogy forgalmat, hogy pénzt hoz a központba, hogy piacot teremt, hogy mozgalmasabb élete következik utána, szóval hogy boldog az a város, mely ha csak egy vicinálissal is magához tudja láncolni a vármegyéjének egy részét. íme az alkalom, nem kell ezt is átengednünk másnak. Két kézzel kínálják, fogadjuk el. Egy kevés ellenszolgáltatást kérnek tőlünk, a várostól ép úgy, mint a magányosoktól. A város ha belemegy, a mint hiszem is, hogy belemegy a vasút megteremtésébe, tapasztalni fogja jövedelmeinek gyarapodását, kereskedőink a vásárlók szaporodását, gyáraink pedig forgalmunk nagy növekedéséi. Ne surranjanak el eme legnagyobb nemzetgazdasági kérdés fölött, hiszen most van alkalmunk helyrepótolni azt, a mit akár egyik akár, másik oldalon elmulasztottak. Városunk lakbérosztályzata. Vácz, aug. 18. A fővárosi lapokban olvassuk, hogy a kormány több kisebb vidéki városnak magasabb lakbérosztályba való emelését határozta el. Bennünket e körülmény igen közelről érint, mert a mi közönségünk egy Ízben — épen lapunk útján — mozgalmat indított ipeg az iránt, hogy Vác városa is magasabb lakbérosztályzatba tétessék át s ennél fogva az állami tisztviselők lakbére is ennek megfelelőleg emeltessék. Az akkori mozgalomnak — sajnos — nem lett semmi pozitiv eredménye. Pedig hát ha valakinek, úgy nekünk lehet leginkább a mélkivettem, hogy a hirtelen lejtőjű szakadék oldalai bokrokkal s cserjékkel vannak benőve. Puskámat nyakamba akasztottam s a hozám legközelebb eső bokor ágaiba csimpeszkedve beléptem a mélységbe. Ebben a lebegő helyzetben másik karommal lefelé nyúltam s azzal megragadtam az alattam legközelebb fekvő bokor ágait. így ereszkedtem tovább lefelé egyik bokortól a másikig, mig végre egy ugrással a mélység fenekén találtam magamat, hol kimerültén terültem el. Majdnem abban a pillanatban, midőn a szakadék fenekére értem, hallottam, hogy üldözőim ott fönn a szakadék szélén hangosan szitkozódnak és csörömpölnek, handzsárjaikkal a bokrok közé szurkálva Tisztán hallottam, a mint egyikök igy szólt: Itt nem mehetett le és ha mégis megkísérelte, úgy holnap megtaláljuk oda lent, halva. Végre egészen elcsendesedtek s én szabadon lé'ekzettem fel. Összeszedtem minden megmaradt erőmet s tapogatódzva jártam föl és alá a fiatal cserjékkel benőtt árokban, azon reményben, hogy majd csak akadok kivezető útra. Rövid ideig tartó ide-oda járkálás után újra ott találtam magam a Bregava folyónál. Egy pár hűs korttyal enyhítvén szomjúságomon, tovább siettem. Még mindig világított a hold; de már látható lett egy könnyed, pirosas vonal is a láthatár felett, mely a napfölkeltének előhírnöke volt. Remény kelt lelkemben, kezdtem hinni, hogy velem együtt 1000 stoláci bajtársam is meg van mentve. Hajnali öt óra felé ismét elértem a Mostárba vezető utat. Ugyanekkor szuronyok csillantak föl előttem s hallottam a jól ismert kiáltást: Állj! ki vagy ?! A 33-ik vadász zászlóalj egy őrjárata állt előttem lövésre kész fegyvereiket mellemnek szegezve. Puskámat szó nélkül a földre dobiam s megadtam magamat a vadászoknak, kik a puskát fölemelték s örülve a képzelt jó fogásnak, engem főcsapatukhoz kisértek. Útközben, hogy az idő jobban múljék és el ne nevessem magam, fütyörészni kezdtem többi közt az Angot asszony operette egyes áriáit. A táborőrségen parancsnokló kapitány előtt elhaladva, ez fejét csóválgatta s elég hangosan ezt a megjegyzést tette: Valóban különös egy bosnyák inzurgens, a ki operette áriákat fütyül. Midőn később az őrjárat vezetője puskámat átvizsgálta s abból az éles töltést kivette, haragtól villámló tekintetet vetett rám s kezeivel néma jelekben mutatta nekem, hogy kötélre húznak. Nem szóltam rá semmit, látva, hogy mily nagy örömet okoz a Hercegovinába csak az imént bevonult vadászoknak az én elfogatásom. Most már szárazon éreztem magam s bátran megengedhettem magamnak a dolgot tréfás oldaláról tekinteni. A vadász zászlóalj parancsnoka lovag Fabriczy János alezredes volt. Elébe vezettek. Én katonás állásba vágva magamat, jó hangosan jelentettem neki németül: Mihalsics, 32-ik ezredbeli tiszthelyettes jelentem alássan, hogy átöltözötten Stolácból jövök segítséget kérni az ottani szorongatott őrség számára. Tudja ön valamivel ezen jelentésének váloditányosságra hivatkoznunk, mert mi csakugyan az utolsó stádiumban állunk. Vác városa ez idő szerint a III. lakbéroszj tályba van sorozva. Lőcsét pedig pl. csak j nemrégiben léptették elő a második osztályba, tehát egyenesen a vidéki emporiumok közé. Már most nézzük a viszonyokat. Egy kis összehasonlítást téve, igen rikító színekben fog feltűnni az a részvétlenség, melylyel városunk találkozik. Lőcsének lakossága a legutolsó népszámlálás szerint 6300 lélek körül járt, vagy is több mint félezerrel kevesebb lelket számlál, mint húsz évvel ezelőtt. Már most ezt a haladást irányul véve elképzelhetjük mai állapotát Vác város lakossága már a legutolsó népszámlálás alkalmával közeljárt a tizenhatezerhez: ma bizonyosan felül van e számon. Ez a lakosság vagy kétezer házban talál lakást. Már most ha a lakosság számának a lakbér magasságához való arányát veszszük, kétségtelen, hogy Vácon legalább is negyven százalékkal magasabb lakbért fizetnek a bérlők, mint Lőcsén. A számarányok körülbelül ezek : egy három szobás lakás évi bére a megfelelő mellékhelyiségekkel együtt Vácon 180—300 frt váltakozik, ennél nagyobb lakások, 4C0—600 frt bérőszszegért is ritkán kaphatók : két szobás kislakásokért is minimum 140—200 frt évi bért követelnek a háztulajdonosok. Lőcsén 300 írtért a legelső lakást megkaphatja az ember. Eltekintve attól, hogy a megindult építkezések dacára is, még mindig híjával vagyunk az alkalmas lakásoknak, mi sem bizonyít jobban a lakbérek magassága mellett, mint az, hogy egy váci ház értéke tiz év alatt, épen háromszorosára, emelkedett s azon körülmény, hogy az a tisztviselő, ki 150 frt lakbért kap a kincstártól, 200 — 300 frlot kénytelen fizetni talán rangjához nem is illő lakásért. Mi nem keresünk, nem óhajtunk lehetetlen dolgot, de egy pillantást vetve lehetetlennek tartjuk városunknak továbbra is a III. lakbérosztályban való hagyását, mikor még Arányosságát bizonyítani ? — kérdé tőlem barátságosan az alezredes. Igen is! — válaszoltam röviden s átnyújtottam neki a nálam levő Írásbeli jelentést. E közben a vadászok, kik engem elfogtak és ide kisértek, nagy szemeket meresztve bámultak rám, mikor pedig az alezredes a Stolácból hozott Írásbeli jelentest elolvasta és kezét nyujtá felém, hogy szerencsésen sikerült vállalkozásomhoz gratuláljon, — a csalódott vadászok elkobzott puskámat a nyakamba visszaakasztották, pisztolyaimat, handzsáromat csibukomat háti tarisznyámba dugták s eltávoztak. A zászlóalj segédtisztét az alezredes rögtön Mostárba küldötte jelentésemmel a hadosztály parancsnoksághoz Én pedig minden oldalról melegen üdvözöltetve, tovább meneteltem a vadászokkal Domanoviőig, hol azok hosszabb pihenőt voltak tartandók. Menetközben megtudtam a vadászoktól. hogy dandár-parancsnokságom az egész dandárral együtt a Stolác és Domanoviő közötti utón az utóbbi helységtől alig egy órányira 6 kvő Cernici mellett táboroz. Abban a reményben, hogy a dandár-parancsnoksággal érintkezve leggyorsabban kaphatok segélyt a Slolácba szorult bajtársak számára, elhatároztam, hogy pihenés nélkül folytatom utamat és fölkeresem dandáromat. A vadász zászlóalj parancsnoka kíséretül egy őrjáratot akart mellém adni, de én sokkal biztosabbnak tartottam álöltözetemben egyedül tovább folytatni az utat, mint egy gyönge őrjárat fedezete mellett, melyet a túlnyomó ellen-
