Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-22 / 4. szám
2 VÁCIHÍRLAP fáradtan, kiköltekezve s kimulatva tér vissza s néhány napig még az utcára menni sem kívánkozik s az itteni mulatságok iránt nem érdeklődik. Mondjuk csak meg őszintén ha vájjon nincs-e igy ?! Ne Ítéljük el tehát oly hamar társadalmunkat, hanem verjük inkább a mellünket s valljuk be. hogy legnagyobbrészt magunk vagyunk az okai annak, hogy Vác, jóllehet élénk, de mégsem olyan város a minőnek lennie kellene. Hisz földrajzi fekvése a Duna mellett s a hegyek közelében a lehető legelőnyösebb, j levegője tiszta, ivóvize élvezhető, közegészségügyi állapota kifogástalan s mióta utcái Budapest mintájára kockakővel lettek burkolva s a város legnayyobh részében betoncsatornák vezetik le a szenyvizet, azóta ragályos betegségek csak a legritkábban és akkor is szórványosan fordulnak elő. Van ideális Dunapartunk, szép városi parkunk, sétahelyeink, sikerült utcai fásításunk. Vannak társas köreink, összejöveteleink. mindig eleven farsangunk sikerült mulatságokkal, nyári kaszinónk, elegáns kávéházaink s jó vendéglőink. Azután meg mi lehet az oka annak, hogy ez annyiszor ócsárolt városban az úri családok mégis oly szívesen laknak s ide minden honnét visszavágyódnak? Hányat sorolhatnék fel, a kik városunkról mint legkellemesebb lakhelyükről emlékeznek meg s örömest vissza is jönné- j nek, hogyha módjukban állana. De hány | de a mikor kiszökött, oly bántólag hatott, úgy ! meghazudtolta azt a gyermekarcot, kéklő mennyországot és a fehér ruhát, az ártatlanságnak örökszép jelképét . . . A méltóságos beteg oda nyujtá kezét s kigyult halvány arca, a mikor kis leánya rálehelte csókját. — Szép vagy kis leányom, szebb vagy min} bárki más, ragyogni fogsz édes ragyogásoddal elhomályosítod az egész nagy fényes bált. Giziké bámuló szemei kerekre nyíllak s megvillant bennök a fájó lemondásra hirtelen jött vágyakozó reménység. — Hogy mehetnék el bálba, papuskám, mikor te beteg vagy ? — Elmégy kis leányom, készülj fel hamar, el fogod homályositani szépségeddel valamenynyit; nem vagyok én olyan beteg, hogy az én kis leányom ártatlan örömét megzavarjam. Itt egy köhögési roham félbeszakította a méltóságos ur beszédét s ez a köhögés mindig erősebb, mindig kínosabb lett, de Giziké már nem hallotta. Őrömtől kigyuladt arccal szökdécselt be hálószobájába, abba a fehér szentélybe, a mit férfi szem még nem érintett, a a hová csak lopva jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Nem is képes férfielme elképzelni, hogy néz ki egy fiatal lányka hálószobája, mennyi ártatlanság fér be e kicsiny helyre, mennyi édes álmot, eltitkolt sóhajt, ébredező szerelem vágyó gyönyörét nyelnek el azok a fehér, kék vagy rózsaszín kárpitos falak. Giziké hirtelen magára kapta a könnyű báli felöltőt s a milyen gyorsan jött, úgy akart úri család lakik itt ma is passzióból és ez is minek a jelensége? Semmi esetre sem annak, hogy Vác egy megmételyezett társadalmu város. Hogy Vácon nincs összetartás? Hát ugyan hol találjuk ma már azt? Sajna nem mindenütt és mindig a klikkrendszer dominál-e. És lehet-e ezen csodálkozni? Hiszen nehéz kívánni, hogy az emberek ne a rokonszenvök után indulva barátkozzanak egymással! Hát a különböző életcél és életviszonyok, a vagyonkülönbség, — sajnos — a születés, vallás, név és a rang, nem mind olyan tényezők, a melyek ma még elválasztják egymástól az emberiséget? A nagy Budapestnek is éppen úgy meg vannak a maga klikkjei nagy arányokban, mint bármely kis városnak kicsinyben. A magas arisztokrácia, a gentry osztály a vagyonos és előkelő kereskedő, a hivatalnoki kar, a pénz emberei s ki tudná felsorolni mindazon osztályokat, a kiket közös sorsuk avagy esetleg csak szimpátiájuk hoz össze. Nem kell tehát nagyon csodálkozni, hogy ha egy város egész intelligencziáját egy kalap alá szorítani oly könnyen nem lehet. Ezeknek figyelembe vételével táplálok én jó véleményt városunk társadalmi élete felöl, a mely jóllehet annyi nehézséggel küzdött s mégis győzedelmeskedni tudott és hiszem, hogy a jövőben ebben a tekintetben is bátran fogja helyét megállani. G............G . -né. Meghalt egy pap, a ki ideális mintaképe volt i az igazi papnak; meghalt egy ember, a kinek nem volt ellensége. Igénytelen alak, kopott ru! hában. Oly nagy volt a szive, hogyha még magasabban emelkedik, ezt a szivet kiveszik a porladó testből és őrzik kegyelettel. ; Nem volt ember, a kinek, mikor a múlt héten megszólalt a Roskoványi, könny ne szökött volna a szemébe. Mindenki tudta, hogy a harangszó Kanda István halálát hirdeti s nem volt ember azon napon, a ki ha bárhol találkozott ismerősével, szót nem ejtett volna az ideális lelkű pap elhunytáról. Részvét az I ajkakon, részvét a szemekben. Mennyi sajnál- I kozó ember, mennyi siró szegény! Ebben a j materiális világban csak az igaz embert sirathatják igy. Egy ember, a ki távol esett min- I denkitől, mert családot nem alapíthatott, még | is többen siratták, mintha százakra menő rokonságot hagyott volna hátra. Mert nagy volt az ő szive és szeretetébe befoglalt mindenkit legyen az az ő vallásán, vagy másén. A szegények siratták, mert az ő jótékony atyjukat vesztették el benne, a jómódúak, mert ismerték az ő végtelen jóságát. Az ő emlékének nem kell szobor, mert az ő emléke élni fog a szegény és gazdag szivében mindig. Emlegetni, hivatkozni fognak rá és példakép fogják az ő életét előállítani. Boldog emléke élni fog közöttünk. Kanda István életéről, működéséről és ha! láláról a következő cikkben adunk számot: A liatal évek. lvanda István 1832. julius 17-én született Gödöllőn polgári családból. Iskolái elvégzése távozni, mikor tekintete az ágya melletti ara- | nyozott mahagóni fából faragott kis asztalkára j esett, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony volt a táblája, aranyból vert | címer rajta, fehér velin a papírja s fekete hetükkel Írva bele egy fiatal kis leány minden • gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása: szóval ez a kicsi jószág az állandóság színébe burkolva, ez az édes napló volt az ő egész világa. Oda lépett hozzá, ajkához emelte s rá lehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, a melynek perzselő hevét nem érezte még más, csak a papa, mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta aztán Írni kezdett ott, a hol elhagyta, szapora betűkkel, görbe, dőlt sorokkal: j Február 12-én este 10 órakor. — Nincs a ' világon aranyosabb papája senkinek, mint ne- j keni, a kis Gizikének. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba nem akarja megrontani az ő kicsiny leányának nagy örömét. Ez az első bálom, ma leszek nagy leány, én leszek a legszebb, én táncolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki se mondhatom ! — Pá édes kis naplóm, majd ha haza jövök, elmesélem neked, hogyan mulattam, mennyit táncoltam és ki volt a legszebb. Aztán felszökött fürgén, ruganyos lépéssel, pihegő kebellel sietett ki, — ki a menyországból a siralom völgyébe. Mig Giziké naplóját megírta, az történt, hogy a méltóságos ur nagyot talált csuklani, de oly nagyot, hogy a lélek abba a minutába elröpűlt roskatag hüvelyéből, elröpült oda, a hol párducos és kacagányos ősei már századok óta várják monoklis utódukat, hogy majd együtt várják a feltámadást s Gábriel arkangyal zugó harsonájának földet rázó hangját. Ahogy Giziké megtudla, mi történt, fekete lett előtte a kékbe játszó szoba, megtántorodott és biztosabb támaszték hiányában belekapaszkodott báli belépőjének lágy hattyuprémjébe. A gondos mama, ki e szörnyű pillanatban is csak sáppadozó kis leányát látta, gyöngéden átkarolta a roskadozót s vissza vezette szobájába. — Maradj itt lelkem, mondá becézgetve, pihend ki magadat - nem neked való látvány ez . . . A magára hagyott Gtzike előtt sötét lett a világ, sötét a szobájának fehér tapétája, a duzzadó csipkével borított fehér ágy s az ágy függönyeit összetartó kacagó ámorok, mind mind sírni kezdtek, addig-addig sírtak, mig Gizikéből is kitört az elfojtott görcsös zokogás. Lehajtotta fejét patyolat karjára s meg-megrándult harmat-teste. Patak folyt az arcán s ahogy felszáritá csipkekendőjével, ráesett a szeme kicsiny naplójára, a mibe idáig csak öröm és boldogság volt. írva. Megreszketett lelke a jelen láttára, fázósan burkolta be magát köpenyébe, felszaladt a hideg szivéből agyába s az a gondolat, mely ott volt elrejtve, lelkének mélyébe a kínos vergődés napvilágra hozta, kezébe vette a tollat s a könnytől ázott fehér papiroson otromba betűkkel, reszkető kezével leírta gondolatát s belelehelte a leirt gondolatba egész leányleikét. En édes istenem — ezt irta Giziké — van e boldogtalanabb lény ezen a világon, mint én, hogy éppen ma kellett a papának meghalni!... Kanda István. 1832—1899.
