Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-16 / 16. szám

Ilyen közgyámja nem lesz többé Vác városának soha sem!

Mindnyájunknak erkölcsi kötelessége, hogy ennek a közgyámnak, kit az Isten adott nekünk és ő el is vett tőlünk, a haló porai fölé közös erővel maradandó emléket állítsunk.

Kedves Szerkesztő barátom! én hát nem Írok az ön lapjába buzdító cikket e tárgyban a közönséghez; de kérem önt hogy nehány rövid bevezető szóval indítsa ■meg a gyűjtést mielőbb s bizonyos vagyok benne, hogy a módosabb emberek forintjai, szegényebbek fillérei halomra gyűlvén, csakhamar lehetővé válik a Kanda István sirhalmának díszes emlékkővel való megjelölése.

Vác város polgárai tartoznak ezzel Kanda Isiván emlékének s ahhoz, hogy erkölcsi tartozásaikat leróják, nem szükséges a végrehajtó.

Kérdéseire, kedves Szerkesztő barátom, ezekkel megfeleltem, a mint tudtam. Béke velünk ! Adja Isten, hogy a jövőben még fogósabb kérdésekre is legyen alkalmam becses lapja hasábjain megfelelni.

Kulcsár Ernő.

*

Mikor lapunk kedves munkatársával, kinek kezeiből a fenti cikket kaptam, öszszejöttünk, mindig szóba került, hogy Kanda István középvárosi temetőben levő sírját csak egy egyszerű fakereszt jelöli. Ki volt Kanda István Vacnak, Vác szegény népének, nem szükséges magyarázni.

Olyanok ennek az aranyszívű papnak az érdemei, a melyek el nem évülnek soha. Jól tudja ezt mindenki s még is

2

mindenki, a ki tehette, nemzetőr akart lenni. Csodálatra méltó volt az a lelkesedés, mely ekkor a bécsi népet megszállta volt, mintha ennek az 1848. év tavaszának a levegőjében lett volna egy balzsamos illat, mely az emberek i lelkét elkábitotta és magával ragadta egy egészen más világba!

A ki ezt maga nem látta és tapasztalta, annak fogalma sem lehet. Soha erről az 1848-as év tündéries hatásáról az emberek lelkületére, mely valósággal előttem, a későbbi években is, mint egy tündérálom tűnik fel, mely képes az ember lelkületét, azért a ki ezt átérte — talán még száz év múlva, ha ezt az időt megéri, — megbűvölni és lelkesedésbe hozni.

Ilyen momentumai az emberiségnek, századok múlva sem jönnek elé és a ki ezt maga át nem érte, az azt felfogni sem képes lesz soha! Mondhatni, hogy ez a népek életében egy csoda időszak volt és az a 1848. év lángbetűkkel maradnak beírva azok leikébe, a kik ezt átélték és látták!

Ezt a népek életében olyannak lehet venni, mint egy ártatlan szűz első szerelmének érzését, tiszta önzetlen lelkesedés mámorának teljes érzetében rajongva egy szellemi ideál után, lehullva róla minden anyagi szenny és piszok.

Nem gyaníthatta ekkor még senki, hogy ez az édes öröm csak oly hamar mérhetlen gyászszá fog változni és hogy oly közel, nehány hónap múlva jönnek a megpróbáltatás szörnyű napjai és alig másfél év múlva, a nemzetünk és saját magam életének a bukása is !

VÁCI llltt LA I

nem gondoltak arra, hogy leróják a kegyelet adóját Kanda Istvánnal szemben valamelyes formában. Közöltük mi azt az eszmét, hogy Kanda Istvánnak a gazdagok forintjaiból, a szegények filléreiből emlékoszlopot kell állítani a sírjára, másokkal is és mindenfelé igazi helyesléssel találkozott.

Most nyilvánosság elé hozzuk ezt az ügyet s kérjük Vác közönségét, hogy bármily csekély adománynyal járuljanak hozzá, hogy annak a nemesleikü emberbarátnak sírját emlékoszlop jelölje, hogy az utókor a hálánkról meggyőződjék. Küldjék szerkesztőségünkbe filléreiket s mi elhelyezzük valamelyik bankban, hogy addig mig egy síremlékre szükséges összeg összegyűl kamatozzék.

Katholikus papjainknak, a kik mindazokra a jóindulatokra, a melyek Kanda Istvánban feltalálhatok voltak, oktatják a népet, kötelességük ezt az ügyet kezükbe venni s éppen ezért nagyon szívesen vennők, ha laptársunk hozzászólna a kérdéshez, maga is megindítaná a gyűjtést.

Kanda bácsi végrendelete bár úgy intézkedik, a mint tudjuk, hogy hagyátékából állítsanak egy követ a sirfejhez. A város közönsége azonban nem fog az ő intenciói ellen tenni, ha az erre szánt összeget kiosztja a szegények közt és a város szegénye és gazdagja adja össze azt az összeget, a melyen Kanda István emlékét örökítjük meg a sirkertben.

Hiszszük, reméljük, hogy közös buzgalommal és közös akarattal elérjük, hogy állni fog Kanda István sírján az emlékoszlop, mely hirdetni fogja a későbbi

A nemzetőrség felállítása nehány nap alatt a legnagyobb tűzzel ment véghez. Alig nehány nap és már is ötvenezer nemzetőr állt ki sorban a Glászin.

Öltözetük volt a gyalogságnak : Fekete viaszos vászon csákó, elől a csákó rózsa felett fekete lószőr bojttal.

Sötét kék posztó kabát, elől két sor fehér gombbal, hajtóka nem volt, hanem vörös posztó szegélylyel (passepál) volt a hajtóra, a kabát szél és az ujj körülfogva.

Szürke posztó pantalon nadrág szintén vörös posztó szegélylyel. Fegyverzetük volt a közönséges gyalogsági, szuronyos, cinder gyutacsos puska, fekete szijjal és a derekán fekete fénymázas derékőv, a melyen lógott oldalt egy rövid egyenes római formájú kard keresztmarkolattal. Azután volt a hátukon közönséges gyalogsági borjú (Torniszter) fekete szíjazattál és szürke gyalogsági posztó köpeny.

A tiszteknek, a bécsiek túlságos demokratikus nézetüknél fogva volt egy acólkardjuk, minden portepé nélkül, fekete kardszijazattal és minden rang megkülönböztetési jelvény nélkül a ruhán, az egyszerű hadnagytól, egész a főparancsnokig, csak a derekukra volt kötve egy hosszú rojtos fehér szőr derékőv (Feldbinde), abba szőtt három vékony vörös sujtással. Formája ennek egy volt a gyalogsági katonatisztek sárga-fekete színű derékkötő ővévvel.

Tehát a különbség a köznemzetőr és valamennyi rangú tisztek közt egyéb nem volt, mint a portopé nélküli acél kard és a fehér

nemzedéknek a legigazibb közgyámnak érdemeit, volt ismerőseinek és karlársainak hálás megemlékezését.

A szerkesztő.

Közgyűlés a városházán.

Vác, április 10.

Olyan tömérdek megoldandó kérdés merült fel legutóbb a városnál, hogy újabbal nem is merünk előállni. Pedig kellene: pl. a városház tanácstermének kibővítését kívánunk. Olyan kicsi ez a nagy terem, hogy azok a képviselők, a kik rendesen ellátogatnak a közgyűlésre, alig férnek ott el. Ezek száma pedig alig 40—50-nél.

Már most tessék megmondani, hogy az 1886. évi XXII. t.-c. 110. §-át hogyan lehet végrehajtani az ilyen kis teremben ? Azt mondja ez a törvény, hogy a város ha vesz, vagy elad valamelyes ingatlant, akkor lehet határozni, ha a képviselőtestület összes tagjainak (ide értve a szavazattal biró elöljárókat is) általános többsége jelen lesz. Van 120 városatya, ezek nagy része el sem jön, mert úgy gondolkozik, hogy minek szorittassa magát össze abban a teremben, a hol úgyis egybegyül vagy 40 városatya és már azok is alig férnek össze — testileg. (Mert ha a szellemi munkájukat, az a mi az agyukban forrong a város érdekében, yeszszük, nem 40-en, de négyen sem férnének el a négy fal között.)'

Erre a kis bevezetésre pediglen azért volt szükségünk, mert immáron éppen harmadszor tűzték ki a tárgysorozatra a Schmidt-féle szőlő megvételét és a gőzhajózási-társulat kikötője előtti kis terület eladását. És mert kellő számban nem jöttek egybe a városatyák, nem is határoztak. A következő közgyűlés tárgysorozatában ez a két ügy (a váciak tengeri kígyója) ismét kisérteni fog. A két legfontosabb tárgygyal nem végezhettek, a többit jó háromnegyed óra alatt bólintások, helyeslések közt elintézték úgy. a mint ezekről a tudósításunk beszámol :

szinű derékkötő őv. Csákó, kabát és nadráguk színe és formája, mind egy volt, úgy a tisztek, mint pedig a köznemzetőröknél.

A lovasnemzetőröknek ugyan ez a szinű és formájú ruházatuk volt, acél karddal és vörös posztó lótakaróval, a kik közt a csintalan pajkos gróf Sándor, gróf Metternich herceg veje, hancuzott és ugrándozott a iovával.

Nemzetőri főparancsnokul a császár gróf Hoyos Ernő altábornagyot nevezte ki, ki komikusán vette ki magát az udvari főemberek és tábornokok közt, az öreg hosszú embert az egyszerű nemzetőri ruhában, kardja portopé nélkül, fekete viaszos vászon csákóban látni, a min maga is mosolygott, de az akkori bécsi polgárok demokratikus szelleme, nem engedett más ruhát a tisztjeinek, a mit inkább a bécsi nép gyermekes természetének, mintsem radikális, demokratikus érzületének merném tulajdonítani : a mint a bécsi népet ismerni tanultam.

Már a harmadik napja volt a bécsi forradalomnak és minden a régi kerékvágásba jött, kivéve a csőcselék nép pusztításait és Magyarországból nem hallottunk semmit. Csodálkoztunk, hogy a magyarok ezen kedvező alkalmat fel nem használták, hogy régi jogaikat érvényesítsék.

Azonban nem kellett erre sokáig várakozni, mert ezen a nap tudomásunkra jött, hogy estefelé Pozsonyból egy nagy magyar küldöttség fog megjelenni, az országgyűlés kebeléből kiküldve.

Mi testőrök e napon már visszaküldettünk