Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)

1898-12-04 / 49. szám

VÁCI H I R L A P 3» Ma úgy áll a dolog, hogy a tűi a sikkasztóknak Amerika, a csirkefogóknak aziluma: Vác. Nappal minden bántódás, rendőri beavatkozás nélkül járnak házról­­házra és szinte azt kell hinnünk, hogy a figyelmes váci rendőrség igy hideg őszszel még jó meleg éjjeli szállással is ellátja őket. Ismerve kapitányunk éréiyét. bízunk benne, hogy megszabadít bennün­ket e kétes és veszedelmes existenciáklól. Nem kell egyebet tennie, csak végre­hajtani a toloncotásról szóló törvényt. Mert ha igy megy ez tovább is, nagyobb dicsőségünkre még megérjük, hogy Vácon a csirkefogók rendőri asszisztencia mellett fognak hatósági engedély nélkül koldulni és viszonzásul közremunkálni abban, hogy közbiztonságunk mintaszerű legyen! Nemo. December. Minden év kicsiben egy emberélet. Születik ez is, az is, tavasza van mind a kettőnek, a nyár sok munkát ad minden évben és mun­kával telik el az emberélet nyara is és végül őszi haldoklás után meghal az év, elfogy az ember életereje. Nagyon régi lehet ez a ha­sonlat, poéták munkái sokszor éltek vele és ha szobrászok testet, festők alakot akartak adni például a télnek, mindig öreg embernek, öreg asszonynak tüntették föl Ez az öreg to­­tyogás lépéseivel most kopogtat nálunk. Be kell vallanunk, mert a kalendárium mondja, házba minden külső jel ellene vall. Hó helyett viz és sár, felhők helyett kacagó kék égről letörő napfény, a kiideg nem vacogtál ja meg az ember fogát, de (ekivánkozik a testről a télikabát. A külső jelek közül csak egyetlenegy ad igazat a kalendáriumnak: december elsején mindenki őszülni kezd, mert a szeretet ünnepe, mely erre a hónapra esik, alaposan kiforgatja a zsebét. A szeretet áldozattal jár s ennek az áldozat­­készségnek december a próbaköve. A hová sarkalatos pontja a török etikettnek, melynek megsértése botrányszámba menne Csoszogó , lépteket hallottam, az én füleimnek óh, mily kedves zene és miközben az efendi mögött ugyancsak ágaskodtam, hogy a sejtelmes szép­ségnek legalább az alakját megpillanthassam, ijedtemben majd rádőltem az efendire. Egy rémségesen idejét múlt szerecsen asszony vi­gyorgott felém, a kinek, hogy nagyot ne mond­jak, akkora szája volt, hogy felső ajkával az eget, az alsóval meg a földet érte ő volt a a ház szobacicusa. Nincsen olyan török ház­tartás, ha még oly szegényes is, a melyikben meg ne volna ez a fekete bútordarab. Külön- ; ben is olcsó az ára, tiz aranyért örök időkre kaphatni darabját. Rendeltetése, hogy az asz­­szonyát kiszolgálja, szórakoztassa, sétára kisérje és hogy idegeneket, — ezúttal engem — meg­­ijeszszen. Később már nem voltam olyan félős természetű. Egy tágas előterembe nyitottunk, a honnan lépcsők vezettek az emeletre, az egyik lépcső a jobboldali szárnyra, a má«ik meg a balfelől levő lakosztályba, mert. tudnunk kell azt is, hogy külön lépcső, sőt sok helyen külön kapu vezet a férfi termeibe és külön bejárata van a háremnek, vagyis az asszonyoknak. Ez azért van, hogy ha vendég van a házba és a török j házakban gyakran fordul meg a vendég, férfi ! sose találkozhassék nővel és viszont. Mind­megyünk, a hová lépünk, minden szóban ezt halljuk és ezt látja a szem mindenütt. A csa­lád erre gondol, az utca is mutatja és min­den uj külsőt ad a városnak. Megszaporodik a sétálók száma, a kik mindannyian üzleti ügyben járnak, az egyik venni akar, a másik eladni és este, ha kigyulad a kirakatokban a fény, ott tolong az utca népe a kirakatok előtt és nézi, a mi szemnek, szájnak kedves. Olyan a város mintha csupa gazdag ember leknék benne, mert vásárolni m?gy a kevésbbé tehetősebbje is. A sok fény egészen elvakitja a szemet, mely elszokik a sötétségtől és nem látja meg, a mi abban él és mozog. December ezt a sötétséget is a szemünk elé tolja, mint a fényt és az el vakított szemnek, ha betelt a fény látásával, meg kellene látnia a sötétséget is. Hogy sokfelé van ilyen sötét­ség, az újságok figyelmes olvasói már észre­­vehették. Jótévő egyesületek fölszólitották a közönséget, hogy a mikor eltemeti az évet, ne feledkezzék meg az egyesület pártfogoltjairól, a kik sorssujtotta emberek, vakok, némák, sü­ketek. vagy nem a szemükre, hanem az értel­münkre borult a sötétség: asztaltársaságok, már siettek tudtára adni országnak-világnak, hogy itt vagy ott szegény gyermekeket ruház­nak föl, a kiknek látására közönséget csődi­­ditanak hadd lássa a jótett hivalkodását és a sötétségben élők köteles megalázkodását. Kevés az olyan nemes ember, a ki maga keresi föl az áldozatokat. Az emberi hiúság sokkal nagyobb, mint az a szeretet, melyet Krisztus prédikált és minden parancsot in­kább követnek az emberek, mint azt, a mely a jobb kéz és a balkéz munkájáról szól. Pe­dig az igazi jótékonyságnak az a valódi for­mája, a melyről nem tud a világ és nem örö­kítik meg fehér papiroson fekete betűvel. Csak kettőnek szabad róla tudnia: annak a ki ad és annak, a ki kap Csak egy lehet a jutalma: az a megnyugvás, hogy kötelességünket telje­sítettük. Csak egy lehet a célja: emberlársaink önzetlen megsegítése. A mikor december zörget az ajtónkon, gon­doljunk erre mindannyian és gondoljanak rá különösen az asszonyok, a kiknek egy nagy egyiknek külön a bejárata és csak fent köti a két lakosztályt össze egy előterem, a házaspár és a cselédség használatára. Hüsszejin efendi felvezetett a lépcsőn és be­nyitottunk egy egyszerű terembe, melynek ösz­­szes bútorzata a falak mentén végighúzódó széles kerevetekből állott. Ezekből telik ki a nappali és egyúttal az éjjeli nyugvóhely is. Az ágybélit szekrényekben tartják, melyek a falba vannak építve, hogy ezzel is kíméljék a helyet. Ennyiből áll egy férfi-terem berendezése. A cipőket természetesen lenn kellett hagynunk, és minthogy már jobbmódu ember háza volt, papucsot kaptunk a lábunkra. Alig kuporod­tunk le a széles kerevetre és a szokásos házi üdvözlések alighogy elhangzottak, ismét feltűnt a szerecsen rabszolga és vad mosolygásu áb­­rázattal nyújtotta át a fekete kávét, melyet előttünk öntött a főző kannából a csészébe. A feketét egy helva nevű édesség, amolyan szirop-féle követte, melynek elköltése után egy másik, de már jóval kisebb terembe léptünk. Nők vidám kacaját, vízesések moraját, túl­­világi zenét még mindig nem hallottam Ez a terem is csak annyiban különbözőit az első­től, hogy egy kis alacsony kerek asztal volt a közepén, mellette egy mosdó tál két kanná­val. Ez volt az étterem. Az ebédhez termé­szetesen csak kettecskén ültünk, azaz kupo­rodtunk le, mert a török ember nem eszik a kiváltságuk van a férfiak fölött: a szivük, mely fogékonyabb a nemes érzések iránt, mert nem von rá kérget az élettel való küzdelem. Helyi és vidéki hirek. A szegény gyermekekért. Az izraelita fiatalság a múlt hét szombatján jótékony célra táncolt. A Kúrián rendezett fé­nyes estélyt a szegény gyermekek javára s dacára, hogy a mulatság sikerére sokat költött a rendezőség a szegényeknek szép pénz jutott. A táncmulatság hangverseny előzte meg. Schlesinger Adolf felolvasása vezette be a hang­versenyt. A felolvasás telve volt ismert s is­meretlen ötletekkel, melyek mégis tették volna a nagy hatást, ha a szerző nem oly angol fleg­mával olvasta volna. Klein Malvin Kiss József­nek egyik hatásos költeményét szavalta. Drá­mai hang, ügyes mozdulatok : ez jellemzik a kisasszonyt a kit figyelemmel hallgattak s a szavalat végén erősen megtapsoltak. Heltai Jenőnek ennek a nagy tehetségű fiatal poétá­nak Bakfisúlom című monológját Steiner De­bora adta elő. A monolog tele van hálás rész­letekkel s a kisasszony műkedvelőtől meg nem szokott, figyelemre méltó módon dolgozta ki. Olyan sikert ért is el. hogy egy másik szava­lattal kellett a műsort megtoldania. Most egy drámai szavalattal állt elő s úgy véljük, hogy hangjához előadás modorához ez jobban is illik. A hölgyeket szép virág csokorral lepte meg a figyelmes rendezőség. Ezután Gabanyi dialógját adták elő Klein Malvin és Polacsek Oszkár, majd pedig Polacsek Oszkár kacag­tatta meg a közönséget ismét egy jó mono­lóggal, mely Gabányi sok kitűnő monológjaiból került elő. A hangversenyt tánc követte. A négyeseket 40—50 pár táncolta. Ott voltak : asszonyok : Beck Ignácné, Biel Jó/.sefné, Boros Jakabné, özv. Klein né, Kohl­­mann Mórné, Blau Lászlóné, Rósenberg Mórné. Révész Béláné, dr. Kohn Jakabné, Szarnék Manóné, dr. Lengyel Sománé, Radócz Miksáné, Schweitzer Dávidné, Schweitzer Gáborné, Schweitzer Lipótné, Goldman izidorné, Deutsch Ferencné, Steiner Adolfné, Hirschfeld Izidorné, feleségével egy tálból Eleget sajnáltam én ezt akkor. Kezdetét vette az ételek felvonulása. Evőeszköznek, tányéroknak se hire, se hamva ; hanem, a mint a fedett kis réztányérokban le­tették az asztalra az ételt, hozzálátott az efendi és jobb keze három ujjúval: a hüvelykkel mu­tatóval és középujjal oly gyors közlekedést fej­tett ki fentemlitett ujjai és szája közt, hogy a mi vicinális vasutjaink bátran megirigyelhet­nék. Állott pedig a menü a következőkből: disznóbab-l'éle főzelék, apró juhhús darabkák­kal körítve; olajban kifőtt vagdalt hús, parázs­­tüznél megpörkölve; darabkákra tördelt borjú­láb, színtelen fehéres lébe feleresztve. Egy gya­nús körülmények közt kimúlt vadállat, éktelen darabokra tördelve és hiány'os helyei rizsapró­lékkal kitömve. Az édességeket egy cukros olajban kisütött tészta képviselte, mely dió­­nagvságura volt kigömbölyitve, a melynek egy­­hamarjában nem tudtam, hogy émelygőssége türhetőbb-e, avagy az állott olaj okozta bűze. Utána még egy rakás édesség, azután a rituális mosakodás, mely abból áll. hogy a kannából alaposan meg kell mosni a szájat és kezet és miközben leheveredünk a kerevetre, hozzák a fekete kávét, meg a csibukot és élvezzük a jóllakás után beálló nyugodt semmittevés örö­meit. Azaz, hogy élveztem volna, ha a türel­metlenség nem bánt. Elvégre megérkezett a várva várt pillanat. Felkelt velem az efendi és

Next

/
Thumbnails
Contents