Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
Tizenkettedik évfolyam. éé. szám. Vác, 1898. évi október 30. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre.............................6 írt -- kr. Félévre..................................3 írt — kr. Negyedévre.............................1 írt 50 kr. EGYES SZÁM ÁRA 12 KR. Társadalmi és közgazdasági hetilap. Megjelenik: minden vasárnapon reggel. Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyilt-tér sora 30 kr. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HIRDETÉSEK Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 krajcár. ! Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. ' Kovach Ernő. Dercsényi Dezső. j'u.tán.yosa.zi fel-^-étetnel^. Kéziratok vissza nem adatnak. A királyi hamvak. Városunk egy kiváló, tekintélyes polgárától kaptuk az alábbi sorokat, a melynek megszivlelését ajánljuk az illetékes körök figyelmébe: Buda várában egy héttel ezelőtt királyi temetés volt: III. Béla király és neje antiochiai Anna földi maradványainak adta meg újra a nemzet a tisztelet s helyezte méltó sírboltba egyik árpádházi királyát, egyik királynéját. Mennyi papirosnak kellett elfogynia, mennyi cikknek kellett Íródnia, mig idáig eljutottunk, míg elhallatszott a trónhoz a nemzet Jkönyörgő szava, hogy nem csak az élő nagyjaink, de az elhunyt királyaink iránt is tisztelettel tartozunk ! Évtizedes csendes harc volt az a királyi csontokért, melyek most már díszes helyen nyugszanak. Ez a királyi temetés adja meg az alkalmat nekem, a ki mellékesen megjegyzem nem régen, de most már állandóan ennek a szép városnak lakója leltem, hogy felszólaljak: nekünk is van királyi halottunk s még mai napig sem, a mikor a történetírók a századok szereplőinek legv Halottak estéjén. Itt vagyunk fenséges úr, néma halál csendes birodalmadban. Eljöttünk az élet őrült khaoszából a te virágos kertedbe enyhet, nyugalmat keresni. Meglátogatjuk hű alattvalóid, édes hozzánk tartozóink porladó tetemeit, lobogó mécseinkkel derengő fényt vetünk máskor oly elhagyatott országodra. Csodálkozol jöttünkön, meglep a szokatlan vendégsereg, .mely elárasztja a nyirkos hantokat. Igaz, ritkán, egy évben egyszer keresünk fel honodban, de tudod, nem érünk rá. Az élet, a kenyérért való keserves küzdelem lekötve tartja minden percünket. Nem olyan világ van most, mint az „aurea prima aetas“-ban, de még olyan sem, mint költője idejében. Rengetegül sokan vagyunk, számunk most is nő és a fókák, azok sehogy sem szaporodnak. Kezdetben csak négy ember volt egy időben a globus nagy felületén és már ezek sem élhettek egymástól. Ábelnek pusztülnia kellett és ezóta, nehogy Ábel sorsára jussunk, Káinokká váltunk majd mindannyian^ Kézzel, csellel, szellemmel és minden fegyverre^ rtiivel az anya-természet megáldott, vivjuk nap-nap után az ádáz tusát einbertársunk ellen. Nincs betevő falat, melyet százan aprólékosabb tényeit kikutatják, nem tudjuk, hol nyugszik. Géza királyunk alapította a monda szerint ezt a várost s 1077-ben itt temették is el az általa épitett templomban, melynek helyén most a barátok temploma diszlik. Géza király vetette meg alapját ennek a városnak, ő t^tte abban az időben nagygyá, mert királyi székhelye volt, itt fogadta a külföld követeit s a várost számos oly intézménynyel iátta el, a melynek jótékony hatását a régi Vác lakói érezhették. Kevés városhoz fűződik a történeti események annyi láncolata, mint éppen Váchoz s mindegyikről sokkal többet derített ki a történeti kutatás, mint éppen Vác alapítójáról, a püspökségünk alapvetőjéről, Géza királyunkról, a ki itt nyugoszsza örök álmát az általa emelt város falai közt. Nemde, a kegyelet kötelez bennünket, hogy ennek a nagy árpádházi királynak fényeiről minél többet kikutassunk, nemde a magyarságunknak tartozunk azzal, hogy Géza királyunk holttetemét felkunem igényelnének, nincs mozdulat, mely mások való vagy vélt jogkörét nem sértené. Hol a testvériesség, a názarethi tan fenséges alapeszméje „szeresd felebarátodat, mint ön magadad ? Eltűnt a földtekéről az utolsó vértanú glóriás feje porbabullásával, helyét elfoglalta a rideg abszolút egoizmus s mig ennek fertőzött oltárán eget ver az áldozati láng, addig az altruizmus gyengén pislogó tüze elhamvadt s ma már zsarátnok sem mutatja legendaszerűvé vált létét. Küzd, fárad, szenved, elbukik az ember az idegeket semmivé tevő őrült hajszában, mit életnek mondanak, szünet nélkül tart a küzdés a lét első pillanatától az utolsóig s a teremtés koronájának nincs annyi ideje sem, hogy verejtékező homlokát letörülje. És mind ez miért ? Miért e szívtelen kétségbeesett tusa az anyagért, mért marja az ember embertársát, hová tör, mi a cél? Quo-quo scelesti ruitis kérdhetnők a költővel az elvakult embert, megállana egy percre, bambán nézne s aztán futna tovább. Mi a vég tehát, az élet pálmája, mi ? Nem tudjuk, csak azt látjuk, hogy kidőlt ellenségeinket, embertársainkat egy napon kiviszik lakhelyeikből egy csendes, elhagyatott helyre: a temetőbe. Ez volna hát a cél, a halál; ez végpontja annyi fájdalomnak, küzdésnek, ez a nyirkos gödör bére a sok szenvedésnek ? E"ért kár fáradni, küzdeni, ezt elnyerhetjük a tassuk és méltó nyughelyét adhassunk Vác alapítójának? Ha jól tudom, éppen Csávolszky József kanonok úr fáradozott néhány évvel ezelőtt azon, hogy a nagy király koporsóját megtalálja. Halottam, hogy kutattak mindeüjíelé s egyszerre félbe maradt minden fáradozás. Nem tudom, adtak-e számot akkor a lapokban ezeknek a kutatásoknak az eredményéről, elmondották-e, hogy a régi Vác alapjait megtaláltuk s itt kell, hogy nyugodjék az árpádházi Géza holtteteme. Nem, én nem tudok erről semmit s a kutatókon kívül aligha értesült valaki is az eredményről, vagy az eredménytelenségről. Ma tehát úgy áll a dolog, hogy talán profánok járnak-kellnek azon a helyen, a hol egykor kegyelettel temették el a mi királyunkat. Vájjon, kérdem, lehetetlen-e most újra megkezdeni az ásatásokat, a melyek ha annak idején eredménytelenek voltak, ma talán eredményre vezetnek. Ma van Vácnak egy csinosan felszerelt muzeum-egylete, nélkül is; töltsd életed folytonos munkában, vagy végtelen henyeségben egyaránt, rád borül a sir éjjele. Eljön a rettegett ür, a halál mindenképen, elrabol környezetedből, aranyhajó gyermeked, ifjú nőd, véres verejtékkel szerzett, harácsolt vag/onodat, fényt és pompát, mindent itt kell hagynod, ha eljött órád s csupaszon mégysz, mint jöttél, nem vihetsz magaddal egy obulust sem. Hiába szereztél hát a rövid életben, a hosszú halál idején semminek hasznát nem vészed, abban a birodalomban demokratizmus uralkodik a szó legszorosabb értelmében, ott nem lész kiváltságos, mint itt voltál a sors vak szeszélye folytán, hulla lész mint más, mint Lázár és semmi más. Ezt nyered büszke, elvakult ember az élet jutalmául, ezt a nyirkos gödröt. Gondolod? Még ezt sem. Harminc év múlva kihányják csontjaid s lehet, hogy koponyáddal tekét üt a sirásó gyereke. A cél a halál. Hozzád jöttünk hát végetlen hatalmú nagy ür, te hozzád ki inted az elbizakodottakat, reménye vagy a kétségbeesetteknek, megváltója a nyomorultaknak, ki az élet bizonytalanságai közt egyedül vagy biztos, hozzád jöttünk, birodalmad határai közt vagyunk. Azt hiszed, hogy öntudatra ébredtünk s küzdelmünk hiábavalóságának tudata hozott ide, vagy az irántad való félelem? Ne hidd, rád nem gondolunk, veled csak akkor törődünk MÚZEUM
