Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-22 / 51. szám

4

VÁCI HI KLAP

játszani, mikor magokban voltak. Irén mint régi ismerőst, minden zavar nélkül üdvözlé. Megköszönte a tegnap oly váratlanul jött segélyt; s őszintén bevellá, hogy nem ismerte fel. És annyira izgatott volt a kis fiú miatt azt sem tudta, kinek tartozik háláról.

Talán akkor sem ismerte volna meg, ha nyugottabb lett volna is. Lám az én emlékező tehetségem jobb; én azonnal felismertem, pedig de sok történt az alatt a hosszú tiz év alatt. Irén figyelmesebben nézett rá, látta azt a sokat mondá tekintetével melylyel szavait kisérte. Az ő szivében is megszólalt egy hang; mely oly rég volt tőle távol, melyet oly soká nélkülözött, oly kevés ideig élvezett, a szeretet hangja. Az öreg úr egyetértő tekintetet váltott nejével, ki a kis fiúhoz hajolva, halkan mondott neki valamit. Össze szedte kis katonáit s együtt távoztak a szalonból, észrevétlenül a puha szőnyeg hangtalanná tette távozásukat.

Igaza van őrnagy úr, veszi át a szót a nő. Én is özvegy lettem azaz csak az lehetnék, de igy fejem felett függ Damokles kardja, az ő visszajövetele. Pedig inkább halál, mint még egyszer vele találkozni. Gyűlölöm oly mértékben, mint a mennyire szeretni tudtam valaha Tűrnék, szenvednék tantalusi kínokat, ha vissza tudnám varázsolni azt az időt, mig övének mondhatott.

Nyomorult, gyáva lélek, miért nem pusztított inkább el?., hanem engem, de azt a szörnyeteget szerette. Szívesen írtam volna meg levélben, hogy önkényt vetek véget életemnek, halálomért ne okozzanak senkit, csak ne hagyott volna, oly gyalázatott, rám és gyermekére. Kérné valaki életem felét, mely pedig most oly drága nekem fiamért cserébe od’ adnám, csak meg szabadulhatnék én és fiam, e gyölölt névtől. Keserű könyei végig peregtek, alabástrom arcán. A tiszt küzdött önmagával, hogy ne boruljon-e oda elé, s ajanlja fel nevét, ne használja fel az alkalmat, mit a sors kínál felé. Azonban idő előttinek gondolta, mert talán, ha elfogadná is nevét cserébe de nem viszonozva érzelmeit, mit nyerne általa. Neki szerelemért szerelem ; szívért szív kell.

Jobb, ha a gyümölcs fáján érik, zamatosabb. édesebb, tökéletesebb lesz. mintha erővel tépjük azt le, s mesterségesen érleljük. Bízott jó csilagában, hogy eléri célját egykor. Tiz évig reménytelenül várt, miért ne várna most. — Hallottam múltja felől, átéreztem teljesen fájdalmát én is sok próbán estem keresztül. Az én utam sem volt virággal hintve, bizony került elém is sok katang-kóró, és rög. Sokat utaztam, olyan voltam, mint az őrök, bolygó zsidó s helyzetemen nem tudtam segíteni; az a tövis mely szivembe tört, nem hagyott nyugodni. Végre meguntam magam is, a sok bolygást, s ide kértem áthelyezésem s két év óta itt vagyok. Ekkor hallottam a katasztrófát mely érte, s amelyet én is megtudtam volna jósolni.

Figyelmeztettek engem is, még esküvőm napján is erre, dejazt hittem csak rágalom, mert tudtam, hogy sok irigye, ellensége volt. Az én bohó szivem nem tudta elképzelni, hogy a szerelmet is úgy lehessen színlelni mint mást. Eszem gyermekes együ- gyüségében nem volt képes felfogni, hogy a barátság cime alá, más aljas gondolat is férhessen. Azután az orvos és gyógyszerésznek állasoknál fogva is, jó viszonyban kell lenni egymással, s az öreg úr, oly de- '

rék, tisztelet szeretetre méltó volt. Mit tud egy tizenhat éves leány külömbséget tenni, a szeretet és szeretet között. Ábrándokkal telve lettem neje, boldog voltam, mert szeretve hittem magam. Kis fiam születésemkor, annyi gyengédség és szeretettel halmozott, és fél év múlva elhagyott, egy hang búcsú nélkül.

A fájdalom, a szégyen, majd megőrjített. Mindent megbocsájtottam volna neki, dacára a rém csalódásnak, csak férfiúhoz illően járt volna el. Bele egyeztem volna a válásba is, és feltűnés nélkül megtehettük volna, s mindezekért nem kívántam volna mást, csak gyermekem De gyáva volt, nem merte nyíltan bevallani szándékát, j inkább megbélyegezte gyermeke, és az én ! nevem. Oly útra melyre csak kis hitű,

I nyomorult lélek tévedhet ; oly eszközhöz folyamodott mely megvetéssel illeti azt. ki férjének nevezi magát.

Eltávoztam, hét évig voltam távol, nagy- néném halála az őszön vissza hozott. Rettegve tértem vissza, azt hittem a keserűség, a fájdalom felújul bennem ; azonban semmi nem maradt a múltból, csak az a gondolat mely borzadálylyal tölt el; folyton kisér, mint árny, hogy férjem egyszer megjelenik előttem. Csak azt tudnám a föld melyik zugába van elrejtve, felkerestetném őt, felajánlanám vagyonom felét s csak arra kérném vegye el tőlünk ezt a nevet, melyre a gyalázat szenje tapad ; de nem tudom merre van. Az őrnagy szeméből fény villant meg. közelebb hitte magát terve kiviteléhez.

Nem kisérlé megköröztetni őt? így egy év egy nap leteltével özvegyként tekintik, s ily módon könnyen megszabadul e gyűlölt névtől. — Nem kísérlettem még meg. Nem éreztem elég erőt arra, hogy a név ismét a nyilvánosság elé kerüljön. Köszönöm tanácsát, gondolkozom majd felette. — A feleletért megengedi személyesen mennem? kérdé a tiszt oly résztvevő, szívhez szóló hangon : a nő megdöbbenve tekint rá. — Úram, azon rém perc óta idegen fel nem keresett, sem itt. sem Bécsben. Kész akarva kerülöm a társaságot, mindég attól rettegek, kitől hallom említeni szerencsétlenségem lány kiváncsi és gúny tekintetét kell elviselnem. — Én nem vagyok idegen • szavaim vólóságának tenni irántam tanúsított bizalma, mellyel elmondá híven múltját. Tehát idegen nem lehetek, eltekintve tiz év előtti ismerétségünktöl. A nő látta le van győzve, kezét nyujtá a „holnapi viszontlátásig“. Irénnek most tűnt csak fel az ezredesék távozása, s kis fia.

Fiamról egészen elfeledkeztem, igy vagyok mindég, valahányszor e szerencsétlen théma eszembe jő. — Ne aggódj Tivadarról, szól a kedves háziasszony, a dadával kocsimon haza vitettem, mert igen elálmosodott s már azóta kis ágyában pihen. Az inas jelenté, tálalva van, s Irén kénytelen volt maradni. A szeretetreméltó öregek, a tiszt szellemes társalgása egészen átváltoztatták Irén kedélyét. S ezen körülmény nem kerülte el a haziak, de Leo figyelmét sem, ki erősen feltette magában, nem engedni kisiklani másodízben is, a kínálkozó szerencsét. Későre járt már az idő, midőn a kis társaság szétoszlott, melynek minden egyes lényéből a megelégedés sugárzott ki.

III.

Ah! az orvosok, kik mély tudományokkal legközelebb állnak az Istenhez, mikor érik el a tudományok azon magas pontját, midőn a beteg sír a szerelem nyilától s

élvezve haldoklik, oly zsírt adjanak, melytől a seb beheged ; az a kis húsdarab érzéketlenné válik a szerelem bacillusai befogadására ; ha ily szérumot vagy mily névvel keresztelik a tudomány ezen csodaszülöttjét, feltalálnak, elmondhatják, feltalálták a bölcsesség körét. De erre azt nyerem válaszul : Nem lehet, mert az érzelem a lélekben terem ; s a szív működése csak a vér pezsgése, forrása következtében jön érintkezésbe ezen érzelemmel. Hiába a védekezés ezen hatalom, sokkal erősebb; s igy meg kell hajolnunk a költő előtt, ki ezt állítja ;

»Azt kértem a Teremtőtől

Mentsen meg a szerelemtől;

Azt felelte: »Nem tehetem

Nagy hatalom a szerelem«.

Hiába zárkózott, rejtőzött e tolvaj elől Irén is, belopódzott a kis szivüreg rejte- kébe, zsarnokoskodott felette Ellopta csendes nyugalmát ; még álmaihan sem hagyta békén, hogy teljesen hatalmába kerítse, még az ártatlan gyermek fejébe is, oly gondolatokat vert, hogy ez angyal-arc se lefessen menekvése. Egy alkalommal sétáról jött haza a kis Tivadar. Rózsás arcával, melyet a decemberi csípős szél pirosra festett, örömmel futott anyjához. — Édes mamuka, kiáltá, esik már a hó, itt vannak a hócsillagok, miket az angyalok küldenek nekünk az égből; sragyogó szemekkel mutatja a ruhájára csapva havat. Most már tudom itt lesz nemsokára a karácsony is, s az angyalok elhozzák a szépen díszített fát, mit a Jézuska küld a jó gyermekeknek. De én mást is szeretnék ha nekem küldene a kis Jézus. Füstös fejét anyja ölébe hajtja, piros kis száját, melyből apró fogai mint kis gyöngyszemek villognak, nyitva feledi s a kérdésre vár. — Mit kívánnál kicsinyén!? kérdi dédelgető hangon anyja őt. Játékaid számát sem tudnd, nos mond mi lehet az, mire kicsi szived úgy vágyik ?

Nem is játék után vágyom én. De lásdd jó mama minden gyermeknek, kiket ismerek. van papája, csak nekem nincs. Pedig én úgy szeretném, ha lenne nekem is egy, tudod mamuskám milyent szeretnék én, csacsog a kis fiú, mint a patak folyása, oly fel tarthtatlan a beszéde, olyant mint a Leó bácsi. Egy igazi katonát, a ki nekem mikor az ölébe vesz, mesélne háborúról is és más katona dolgokról, mert én is katona leszek, ha megnövök. És neked, kis mamám folytatja és hízelegve simítja meg piciny kezével annak bársony arcát; mily jó lenne, nem unnád magad míg engem a tanító úr tanít; neked is lenne egy pajtásod, mint az ezredes néninek van. Úgy -e meghallgatja kérésem, a kis angyal s hoz nekem katona-papát karácsonyra? Lesz nekem is papám s nem kell mindég elpirulni mikor azt kérdik e többi gyermekek, hol az én papám? Irén megindulva hallgatta a beszédet, csendesen félre tévé fiát, s hogy könnyeit elrejtse, az ablak felé fordult. A fiú az ajtó felé szaladt s örömmel kiáltá :

— Ilyen katonapapát kérj nekem mama, a kinek ilyen ruhája és aranyos gallérja legyen. Kedvtelve simogatta az őrnagyi rangot jelző gallért. x\ férfi összecsókolta a csacska gyermeket ki midőn letette, kilovagolt, megelégedett arcával. A tiszt közelebb ment a szék támlájába fogódzó nőhöz. Ez kezét adá üdvözlésül s helyet mutatott, ő maga is leült, mert remegett az izgalomtól, mit a gyermek beszéde rá gyakorolt.