Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-22 / 51. szám

VÁCI HÍRLAP

o

Ismét könyek szólítja meg- Leo, hiába minden jóakarat; vagy még- mindég- oly helyet foglal el szivében annak emléke, ki egy percig sem volt méltó önhöz, hogy nem képes száműzni. Tettei mást állitnak, mint szavai. Mondja kérem, miért sírt ? Ne tagadja hisz’ egy áruló csepp most is ott rezeg szemében. Ezzel megfogta kezét, mely hideg volt és remegett. — Beteg talán, orvosért küldjék ? Láza van, arca pírban ég, s kezei hidegek; aggodalmas arccal néz rá, hangja reszket, mintha ő lenne lázbeteg. — Nincs semmi bajom, teljesen jól érzem magam : csak Feri csacska beszéde izgatott fel s múló fájdalmam fel- elevenité.

És mit mondhatott ezen ártatlan gyermek mi annyira kihozta szokott nyugodtságából ? Úgy tanultam ismerni, mint a mélységes tenger nyugott felszínét, melynek mélységes fenekét egy gyenge szellő nem képes felzavarni. Irén! mi bántja? Tudja nincs a világon még oly szó, mely úgy áttudja érezni bánatát. — Nem kételkedem szavai igazságában, tudom mily jóbarát. De engedje ezen bánatom egyedül magaménak neveznem ; nem mondhatom önnek meg. Újra megeredt a könyzápor. Leo hagyta -sírni, tudta, hogy a könyek által enyhül a szívfájdalom. Végre erőt vett magán Irén is, a másÍK szobába távozék, megtörölte könytöl ázott arcát s nyugod- tabban tért vissza.

Hideg van e szobában, jöjjön barátom az én kis nappalim nyájasabb lesz. A másik ajtón távozának. Meglepte az őrnagyot, ki a szalon küszöbét kivéve, nem lépte meg at e házat azon gyönyörű, Ízléses berendezés, a kellemes ibolya-illat, a szoba üde levegője tette-e? de mind ketten jobban érezték magukat e kis fészekben, mint a szalon hűvös levegőjében, mely igazán nagy volt, két szerető szív befogadására s távol tartá az egymáshozi közeledéstől. Irén a kandallónál foglalt helyet kis széken, míg az őrnagy előtte törökös vánkoson ült. A nő a tűzhöz tartá kézéit, s megrázkódott.

Igazán fázik? kérdé Leó, pedig itt igen kellemes meleg van, majd én felmelegitem kezét. Be sem vára a feleletet, magáéba szdritá s kérőleg szólitá meg. — Irén, most másodízben szólitá nevén, mondja miért könyezett. Nem tágitok, akaratom szilárd, mily sebet szakgatok fel Tivi beszédével ? Talán a rám vonatkozó rész ? De nem lehet, mert midőn beléptem már észrevettem, hogy sirt Irénem, mondd nem szeretsz? Mondd ki még egyszer e végzetes szót, de nem lesz alkalmad ismételni azt. A féktelen vágy végre hangot adott a néma szenvedélynek. A nő megrezzent, ő sem volt ura többé akaratának. Leo ez volt minden, mit szólni birt. De a hang, a tekintet többet fejezett ki mindennél.

Enyém vagy tehát, kimondtad a szót vissza vonhatlanul. Végre lehull a bilincs; hosszú tíz évi rabságomból felszabaditál. Felállt helyéről s ölelésre tárta karjait Leo ; szivéhez akarta ölelni az imádott nőt, de ez tiltó mozdulatot tett. — Nem addig, mig engem is fel nem oldoznak kötelékeim alól. És nekem ismét várnom kell ? Most mikor tudom, hogy szeretsz; az enyém vagy s mégis oly messze kell állnom tőled.

Leo, szól a szép asszony, szeretem ! E szavam nem vonom vissza, mig az az át- hághatlan akadály el nem lesz hárítva; addig mig más tarthat igényt rám, nem mondhatom, hogy teljesen öné vagyok. —

Irén, szólt Leone őrjíts meg. Egyszer esküvőd napján közel álltam hozzá és most ismét azzal az emberrel állsz elém, kinek mindketten köszönhetjük szerencsétlenségünk. Miért rémitesz mint kis gyermeket a mamussal, annak megjelenésével. A nő látva a fenyegető villámot, csillapítva igyekezett ; hasztalan volt minden, a szevvedély árja kicsapott, s magával sodorta őt.

Ha lenne megjelenni bátorsága e nyomorultnak, mit nyernél vele? Azt montad gyűlölöd, még gyermeked nevét is szeret-" néd megmásitá, és most még ingadozol, midőn előtted kínálkozik a menekvés A mely napon felcseréled neved az enyémmel, a napon fiad enyém is lesz, örökli ne- nevem, vagyonom. Nem talált szivedben viszhangra a gyermek óhaja, melyet látásomra kifejezett ? Habozol ? úgy nem szeretsz igazán. — A nyíl ki volt lőve, és célt talált, — Újból azt ismétlem gyűlölöm mint gyűlölni csak lehet. Azért óhajtottam volna tudni hollétét, hogy szabadulhassak tőle de látásától óvjon meg az ég gyűlölete, ki volt fejezve szemeiben. Leó előtte ált, s a rajongó szeretet kifejezésével nézte őt, azután szelidebben megváltozott hangon folytatá.

Hogy meggyőzzem őszinte tiszta vonzalmamról, elmondom előbbeni könyezésem okát. Fiam, egész váratlanul, azzal lepett meg, hogy miért nincs neki is, mint a többi ismerői gyermekeknek atyja? Elképzelheti, mit éreztem mily tőrszúrás volt ez nekem, fiamtól azt hallani, ki atyját kéri tőlem számon. Azután még tetőzte lelki bánatom ázzál, hogy oly apát kívánt, mint ön, magának. Borzasztó volt ezeket hallanom, s nem tudom elképzelni, hogy jött ily gondolatra. Végtelen fájt szivem, tudva az át- hágtatlan akadályt, mely közöttünk van, sem az én sem fiam óhaja nem teljesülhet. Ne, ne vegye oly zokon nyilatkozatom, ha már bevallám, őszinte szerelmem, úgy elfogadom ajánlatot is, a hirdetést illetőleg, csak arra az egyre kérem, engedje az ünnepeket nyugodtan töltenem, azuttán had forduljon meg még egyszet e név, a közszájon, azután úgy is az örök feledés fátyla takarja. — Legyen óhajod szerint, én boldog is megelégedett vagyok, bízom szerelmedben. De a határidő elteltével, nem lesz már semmi kifogás, édes ? Irén bájos mosolylyal intett nemet. És az erős katona, a boldogság könyét hullatá, megcsókolta kezeit ez, élő martyrnak, ki úgy gyakorlá magát az önmegtagadás erényében, mint ez a jellemszilárd katona Megnyugodott eorsábar., azonban ember tervez, Isten végez.

IV.

Az egész évben, nincs oly nagy és szent ünnep előttem, mint a karácsony. Azért-e, hogy gyermek korom arany éveit juttatja eszembe, midőn szentül meg voltam győződve arról, hogy az ezer és ezer apró gyertyácskától, tündéri fényben ragyogó fát, az angyal hozza, Jézuska küldi, a jó gyermekeknek, az égből. És hitem meg- erősité, a fán tündöklő, csillogó fehér hó, ha ott künn derült nap volt is, tehát okvetlen az égből származónak kellett a fának lennie. Vagy a zsenge koromban belém oltott vak hitnek van oly varázsa rám, melylyel arra tanítottak, a legszentebb ünnepnek tartom, azon magasztos eszménél fogva, hogy a Teremtő jósága elküldé szent fiát, kibékitni Istent az emberrel. Bármint legyen is, ajkamról, mindég egy fohász száll el, e napon : Legyen áldott azok neve, kik, oly sok.á megtudták őrizni

az ábrándot, a valóságban ; a felnőtt leányt, gyermekes kedély világában; kik belém oltották a szent hit magasztos eszméjét, mert ez volt mindig a mentő deszka, ha a kétségbeesés szörnyetege, elnyeléssel fenyegetett; ez volt a nyugalmas rév, hova kikötöttem, midőn az élet tengerén, létem sajkája felborulással fenyegetett, a világ fenyegető hulláma felém csapott.“

Eljött a karácsonyi szent este, ilyenkor kibékül az ember ellenével; ég a földdel, Mindenki iparkodik, tehetsége szerint, gazdag vagy szegény, e napon megörvendeztetni kedveseit. Ma igazi tél van. Dühöng a szél, hordja a havat, mérgében pirosra csípi az emberek arcát, kik sietve, iparkodnak haza, a jó meleg szobába, szerettei körébe. E napon mindenkinek van meleg szobája, a „szeretet ünnepén“, mindenkiről gondoskodva van. És mégis, ki az a szerencsétlen, ki ily irtózatos időben az országúján egyedül bolyong ? Erről nem gondoskodott a szerető kéz? Ruhája tépett, mint vihartépett tető“, cipőből lábai ki vannak, melyek már nem érzik a hideget sem, megfogytak. Magán beszédére, a kegyetlen szél felel, fülébe üvölt, tép egyet ruháján ; szeme közé vágja a felkapott havat, mintha felelet akarna ez lenni, neki.

Csak addig könyörülj Istenem, mig egyszer megláthatom őket. Fogai össze verődnek, lábai roskadoznak alatta, da akarat erőt kölcsönöz neki, tovább vonszolja magát. A vihar mintha, haragudna, amiért dacolni mer vele, meg keservesebben dúdolja nótáját, nagy pelyhekben hull a hó, s úgy ellepi az egész embert, hogy csak egy, nagy fehér tömbnek látszik amint két rét görnyedve halad előre. Eléri a várost, végig vonszolja fárad tagjait az utcákon, megáll a Szűcs Dani házánál, Éppen most gördült be az úri fogat, az inas segít kiszállni egy viruló szépségű nőt, leszedik a csomagokat, behordják a kapu alá nyíló szobában. A szobába sietve leveti prémes felöltőjét a nő, sietve bontja a csomagokat díszíti a karácsonyfát. Készséggel segít égy élte java korában álló, délczeg tartású őrnagy. Az utcán pedig a nyomorult alak az ablakhoz vánszorog, a leeresztett függönyökön jól ki tudja venni, az ide-oda imbolygó alakokat,

Egyszerre feltárul az ajtó, s egy barna fürtü szép fiú rohan be, kisérve egy öreg szolgától, kinek a becsülot oda van nyomva ráncos arcára ismertető jelül. A nyomorék szivéhez kap; „nőm, fiam“ szó hagyja el ajkát. Kinyújtja sóvárogva felé karjeit, de megbénulva vissza hullanak. Könnyei oda fagynak kiaszott arcához, melyen az éhhalál hü kinyomata van.

Nem érdemletjem meg a kegyet, mellyel a sors elhalmozott. Hallgattam az ördög, kisértő, csáb szavára és mire jutottam. Itt hagytam mennyországom ; e szoba volt rendelő szobám ; volt vagyonom, gyönyörű nőm, gyermekem, és ellöktem őket magamtól, neki mentem, a szenvedély átkos kedvteléseinek ; kedvesebb volt a pillanatnyi gyönyör midennél. És hogy végzem. Addig mig bírtam annyit keresni, hogy őrült vágyait pénzel is, kielégíthetem, megtűrt mapa mellett, színlelte, hogy szeret. Mikor egy meghűlés után, béna nyomorék lettem, megszökött tőlem, itt hagyott a legnagyobb kétségbeesésben, nyomorban.

Isten megbüntetett kegyetlenül ; de még is áldom azon kegyeiért, hogy megengedte látnom őket még egyszer. Újból betekintett az ablakon, s ekkor látta az öreg szol-