Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1895-11-17 / 46. szám
VAGI HÍRLAP 3 egykori fényével a nyüzsgő, eleven világba. Arra, hogy az ily letűnt érdekességek ismét felszinre kerüljenek s a nagyközönség érdeklődésének a középpontjává tétessenek, csakugyan ritka alkalom kell, olyan, a minő a mi ezredéves kiállitásunk lesz. S ez a történelmi nevezetességű, a magyar nemzet életében örökké páratlan fontosságú kiállítás teljesíteni fogja e részben is hivatását; elénk fogja tárni mindazt, a mi a honfoglalás óta mint jellegzetes magyar alkotás ismeretes; az ősmagyar honfoglaló harcos földi maradványairól átröpülhet majd tekintetünk az első keresztény magyar királytól ránk maradt örökségre, végignézhetjük emlékeinkbe a letüut századokat ; kronologikus sorrend szerint tűnődhetünk el azon, hogy mily fokozatokban fejlődött Magyar- ország oda, a hol ma van. Ezért lesz a jövő év május másodika (a millenniumi kiállítás megnyitásának a napja) igazi nagy ünnep a magyar nemzet történetében minden időkön át. Már ezért is érdemes lesz az egész müveit külföldnek elfáradni hozzánk, a mi barátságos vendég- szerető magyar fővárosunkba, hiszen ezer év történelmének a kézzelfogható jelei, meg- elevenült maradványai ily nagyszabású csoportosításban tultehetnek érdekesség dolgában minden képzelhető fajtáján a múzeumok rendszerint egyoldalú s a mellett mindig temetőjellegü gyűjteményein. Avagy hol van a világon állandó gyűjtemény, amelynek ötszázhuszezer négyszüg-- méter terület kellene a befogadására, mint ahogy kell a jövő évi magyar millennáris kiállításnak, amely területnek a beépítése ötödfélmillió forintnál jóval többet nyelt el ? Tudtunkkal nem volt még sehol a világon országos kiállítás, amelynek ily területre lett volna szüksége, de nem is volt még ország, amelynek az jutott volna eszébe, hogy kerek ezer év fotográfiáját teremtse meg egy ilyen millenáris kiállításban. S ezen a csinos területen százhatvanöt különféle csarnok és egyéb kiállítási épület van, legnagyobbrészt igazi paloták. Kétségen felül áll, hogy a magyarok jövő évi nagy kiállításának a legnevezetehalottat felöltöztették legszebb ruhájába, begöngyölik egy zászlóba, aztán egy vastag vitorlába erősen bevarrják. Mellén körül egy erős kötél jön csavarva, melynek másik végén negyvenötkilos súlyú hegyes acél ágyúgolyó függ . . . A hajó belsejéből felhozzák és a fedélzet hátsó legtágasabb részén két ágyú- szerládán rögtönzött ravatalra helyezik. Körülötte hat égő gyertya lobog, fejénél egy kicsiny feszület. Az összes ember mind a fedélzetén áll rendekben. A vitorlák egyrészt bevonattak egészen, mig a nyitott mellékvitorlák egymással oly ellenzetes állásbalettek helyezve, hogy az úgy is gyenge erejű szél a hajót nem tolhatta előre. A parancsnok teljes parádéba jelent meg és észrevehető részvéttel fátyolozott hangon a következő rövid beszédet intézte a matróz-csoporthoz ; — Gyermekeim ! itt fekszik egy bajtársatok a vakbuzgó kötelesség szerencsétlen áldozata — holtan. Amióta ismerem mindig kötelességbetartó, hű és szorgalmas fiú volt, ki nem egyszer adta példás jelét vakmerő bátorságának, ahol veszélyt látott. Halálát is ez okozta ! Ti kérditek ; miért nem mesebb része a történelmi kiállítás leszen, amelynek egészét a kiállítás első főcsoportja öleli fel, mig a második főcsoport a jelenkor vívmányait fogja elhelyezni egymás mellé. Ez a történelmi főcsoport mindenek előtt arról nevezetes, hogy a hazai építészet fejlődését feltüntető oly épületekben lesz elhelyezve, amelyek már maguk is megannyi emlékei a magyarság múltjának. A tizedik századtól, a román építészeti Ízléstől kezdvo a mai napig minden fázisát feltüntetik ezek az épületek a magyar építészet haladásának. Az egész épületcsoport az úgynevezett | Széchenyi-szigeten van, amelyet tiszta vizű szép tó vesz körül, úgy, hogy a néző már messziről egy külön világot sejt abban a regényes csoportban, amelynek középkori vára, kastélya, temploma megannyi remek utánzata egy-egy meglevőnek, amelyhez a valóságban a magyar nép múltja fűződik. Ott lesz a byzanci román ízlésű csarnok, amely a magyarok első felkent királyának, szent Istvánnak a korát jellemzi (ebben fogadja majd a király a hazai és külföldi küldöttségeket) ; ott lesz a vajda-hunyadi vár csodás hüségü utánzata, amely elénk varázsolja még restaurált állapotában is a nagy törökverő Hunyady János országkormányzó emlékezetét ; a XIV—XV. század ez egyetlen megmaradt nevezetes épülete után a XVI—XIX-ik század építészeti emlékei következnek : a régi gazdag magyar főurak ősi kastélyai. S ezekben az érdekes s a múltból ide varázsolt épületében lesz benne mindaz, ami emlék a megfelelő korszakból, mint történelmi kincs megmaradt nekünk, magyaroknak. Itt lesznek a régi magyar királyok kincsei, úgy az anyagi, mint a szellemi értékűek, minők a nevezetes történelmi okmányok és könyvek, ez uióbbiak- ból például a hires Corvinák. Összegyűjtjük itt a király kincstárának minden magyar eredetű, nagyhírű kincseit ; megtaláljuk idegen uralkodók szives jóvoltából a hozzájuk, külföldre vándorolt magyar származású drágaságokkat ; a török szultán, a, Vatikán, ez olasz király, a négyünk földre eltemetni? — Lehetetlen. Oly mélyen benn vagyunk az Óceánon, hogy a legközelebb eső földet, lakatlan szigetet érhetjük el hatvankét óra előtt gőzzel, sem vitorlával. Keressünk megnyugvást Isten akaratában ! — emlékét temessük szivünk mélyébe, őt pedig adjuk az Óceán mélyének, viselje gondját épp úgy mintha anyaföld lenne. A hullámokat pedig kérjük, ne bántsa, ne zaklassa többé! elég volt életében ; engedje őt most már békésen nyugodni mély sírjában ! . . . Végső szavai már remegtek. A mély csendet csak a hullámok locsogása zavarja mely úgy tetszik mintha hallotta ének lenne. Lanyha szellő sistereg a köteleken keresztül, az is valamit beszél . . . s a matrózok között itt ott zokogás . . . A parancsnok most kihúzza kardját hüvelyéből s összeszedve minden erejét, — harsauy hangon vezényli: — Térdelj imához ! Mint varázsütésre térdre rogy levett sapkával valamennyi jelenlevő. A parancsnok a halott lábainál térdelve mond egy balk imát. Halotti csend. Az ajkak megnyílnak egy rövid de a szív mélyéből jövő imára. Itt met császár, az orosz czár s a temérdek külföldi muzeum mind kitűnő előzékenységgel bocsátja erre az alkalomra a kiállítás rendelkezésére, a mi magyar műkincs, ereklye, emlék ma már az ő tulajdona. S mindenekelőtt ott lesz minden magyar ember összes magyar vonatkozású, féltve őrzött drágasága, legyen az kép vagy szobor, vagy ékszer, vagy ruha, vagy fegyver. A vajda-hunyadi vár földszintjén levő lovagteremben pedig a hadtörténelmi emlékek gazdag csoportját találjuk a magyar hősökről maradt ereklyékkel együtt; a többek közt például II. Lajosnak, a mohácsi nagy csatában elesett ifjú magyar királynak a páncélöltözetét. S ennek a romantikus izü, de teljesen igaz alapokon nyugvó történelmi csoportnak a kiegészítéséül lesz a millennium folyamán egy a maga nemében még eddig a földkerekségen páratlanul álló olyan disz- menet Budapesten, amelyre bizonynyal egész életében visszaemlékezik majd aki megnézi. A Vágó Pál festőművész tervezte millennáris történelmi n gy diszmenet ez. Egy hatalmas, gyönyörű, komoly felvonulás a múlt nagy alakjainak a személye- sitésével. Elkezdve Árpádtól, akit a hét vezér s a kacagányos magyar leventék kísérnek lóháton, ezer év előtti korhű öltözetben. Maga a honfoglaló vezér hófehér lovon, körülötte a pusztaszeri vérszerződés alkotmányos bajnokai. Azután az első magyar király, oldalán Asztrik püspökkel, a nagy hittérítővel ; nyomukban a szent kereszt alatt vonuló processzió, amely magával ragadja a pogány magyarságot s a keresztnek nyeri meg a nemzet fiait. Meg- elevenül az egész magyar történelem; ami dicső, kimagasló volt benne, azt álmodjuk újra és látni fogjuk nagy királyainkat, amint egymás nyomdokaiba lépnek és útra letűnnek, mint hull.ó meteorjai az évszázadoknak. Ott lesz Nagy Lajos, ott lesz hollós Mátyás király, ott lesznek a Habsburgok, a hadverő vitéz fejedelmi Erdélynek. S meglátjuk újra ezernyolcszáznegyvennyolcat. a magyar nemzet szabadságharcának a kimagasló alakjaival; aztán követtérdel több mint háromszáz ember, mind- anyian részesei a tengeri szenvedéseknek, nem ismernek különbséget egymás között. Itt fekszik egy bajtárs, ki nem részesülhet többé a leendő hezaérkezés örömöben ! Itt fekszik egy szál deszkán ; mindannyiánkért halt meg ! Metsző fájdalmat érez minden jelenlevő s a részvét, a fájdalom e fojtó pillanatban egy sincs, ki szívesen megne váltaná életével a holtnak életét. És ott rezeg annyi szempillán a tiszta részvét, az igazi fájdalom, az önzetlen szeretet drága gyémánt csepje . . . ezek a vihar barázdált ifjú arcokon egy szerencsétlen bajtársért . . . Itt fekszik a deszkán, nem díszíti koszorú, nincs koporsója . . . koszorúja folyton élő virág lesz a tenger fenekén ; — koyorsója a nagy Óceán. Nem fogja sírját díszíteni kereszt, — nem sírkő . . . nem is fogja megtalálni senki többé! ő elvesz nyomtalanul . . . A7 ima után négy matróz felemelte és a nagy ágyú ablak nyílásán keresztül leeresztették kötélen a viz színéig. Alacsony hullámok ugrándozva kezdik nyaldosni leendő lakójukat . . . Az érverés megszűnt e pillanatban mindenkinél.
