Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-03 / 44. szám

hogy ez ünnepségre a jubilánsnak egyik derék darabját hozták volt színre igy alkalom volt szolgáltatva, hogy a kit, mint a jeles darabok illusztrátorát, már eddig is többszörösen figyelemreméltónak találtunk, azt mai irói minőségében is megismerhettük.

A jubiláló tiszteletére saját szerzeményét a „Napraforgót“ adták elő. Az előadás megkezdése előtt a függöny felgördülé- sekor a szintestület összes tagjai tekintélyes félkörben hoztak keretet a színpadon, melynek közepén Deréki tűnt elő Bárdos Gergő rossz hatást keltő maszkjában, de a becsületes munkásnak mindig legmegfelelőbb egyenruhája a saját munkás zubbonya. Ünnepeljenek vele együtt szerszámjai is. A színész társak pompás diszkoszorút hoztak őszinték ragaszkodásuk jeléül: a testület igazgatója pedig a meghatottságtól szaggatottan a következő üdvözlő beszédet tartotta :

Kedves barátunk, forrón szeretett kollégánk !

25 éve ma, hogy nemes lelked sugallatára hallgatva a színi pályára léptél s azóta hiveri szolgálod azt, mint művész és iró. Tövises, göröngyös volt az út idáig s minek szépítsük, az lesz biz az tovább is. Téged hívtak, csalogattak el tőlünk sokszor, nyíltak előtted szebb, édesebb virágok, melyekhez rendezett utak vezettek, de téged el nem terelhettek tőlünk ; erős lelked legyőzve az akadályokat a küzdelmes utat dicsőséggel tetted meg idáig, habár szived száz sebből vérzett is ; s most életed delén, visszatekintve az elmúlt időkre, büszkeség töltheti el lelkedet, mert összeszedted a nemest, szépet s jót mind s kötöttél belőle egy csokrot, a magad nagy nevét.

„Deréki“ nagy ez a név nekünk, s örömünket csak az csonkítja meg, hogy azt a hálát, azt a ragaszkodást, melylyel neked hódolni szeretnénk, nem tudjuk kifejezni érdemed szerint. Mi a mi babérunk azokhoz képest, melyekkel már elárasztottak ? ; de hidd meg nexünk, hogy igazabb szívvel

lehelletét azóta mindig érezi. És hogy fel- ékesitette az asszony ezeket az egykor hideg szobákat ! Milyen otthonos meleg, puha itt minden, igazán, mint egy boldog madárpárnak a fészke ! Semmiből tette mindezt. A fizetés nem több, mint volt és az élet nem olcsóbb. A dolgozó-szoba csupa sző- nyeg, az ebédlő tele színes képekkel és mellette az illatos virágos hálószoba fehér, selymes, boloneitó.

Három hónapig mintha egy végtében itt csókolóztak vplna. A kis szőke leányból egyszerre valami csábos, káprázatos szép asszony lett. A szemének ragyogása vil- lámá változott s atkainak a mosolya, fogainak csillogása egy világot megrészegített volna és ha mosr a karja látszott vagy a válla: a férje reszketve hunyta be egy pillanatra a szemét. Nem szokta meg a varázslatot.

így múltak a percek után az órák-órákrü a napok. Ki él annyit, mint a Mathild férje? És ki gondolkozik annyit, mint ő, a mikor az ő királynője mostanában gyakran utrakel és egy beteges öreg' nagynénit látogat, a kiktől örökséget lehet várni.

— Mire kell nekünk — kérdezi olykor Csada — az örökség, mire kell? Nem boldogok vagyunk ml igy is, csöndesen, szerényen,. Hisz szegények sem vagyunk'

Kérdezi igy Csada József, de csak magától kérdezi. Az asszonyt háborgatni nem

sohasem nyújtottak feléd elismerést, mint mi most. — Fogadd hát tőlünk e koszorút oly örömmel, mint azt mi adjuk, kérve az ég Urát, hogy a hány levele van, annyi öröm és boldogság érjen.

Maradj meg nekünk még számos éven át ; légy továbbra is büszkeségünk, örömünk, az Isten áldjon és tartson meg sokáig nekünk és a nagy közönségnek.

Az üdvözlet után hatalmas felkiáltásokban tört ki a nagyszámú közönség s e közben a szinésztestület lelkes gyámolitója, a fiatal honvédhuszártisztek, méretei által meglepő pálma koszorúval adóztak Deréky hazafiui munkásságának. Az óriási koszorú csomópontjából aranybetükkel díszített, gyönyörű nemzetiszin szalaghullámok úsztak alá. Erre maga a munka embere köszönte meg az ünnepeltetést egyszerűen de meghatóan, mire a függöny legörgött, hogy nehány percnyi fellélegzés után megkezdődjék a színi előadás, melyben a társulat minden szereplő tagja minden kitelhető igyekezettel munkált közre, hogy ünnepelt társuk öröme napját ragyogóvá tegye és a közönségnek is a maga egészében fogyatéktalan élvezetes estét szerezzen.

Az ünnepnek méltó fénypontját mégis maga a szerző műve a „Napraforgó“ képezte. Szerencsés inspiratióval egy darab magyar eget lopott le jelen dolgozatával Deréky, ami a színmű irodalomba valódi ritkaság számba megy. És ha Deréky a forma kezelésben, a felépítés mesterségében a tökély avval a mesteri formájával dicsekedhetik, minővel a mndern francia írók az erkölcsi értékek felbecsülhetetlen kárával excellálnak, úgy ma határozottan ő lenne Magyarország első színműírója, mert minden nagyítás nélkül véljük mondhatni oly tiszta magyar levegő Katona Bánk-bámját leszámítva egyetlen magyar színdarabban nem lengedez, minő Deréky Napraforgóját élteti. Nekünk ugyan köröm- feketényi okunk sincs a jelen társulatért lelkesedni, de mindenha az volt főförekvémeri vele. Az asszony sírna bizonyosan. Sírva látói őt nem akarja soha. Hadd járjon hát a nagynénje kedvében, lássa az élet nagyvárosát a gyönyörű Budapestet, melyben öröme telhetik. Egyszer majd ü is vele megy és úgy járnak majd karültve a tükrös utcákon, egyszer a szabadságidőben felmegy vele és meEmutogat minden szépet, mert most ngy se mehetett ott sehova. „A nagynéni mellettük — igy szól — reg- gelsől estig az ó beszélgetését hallgatom éjzsaka is és igy másnad délután már vissza kell jönni“.

De a néni pompás rnhákkal ellátja ezért és beillatositja, mint egy grófi asszonyt és rubintos gombot tűz szőke arany hajába.

Az ura most várja haza őt. Szive meg- érezi a táAolból közeledő vonat zakatolását és visszhangot ver annak nyugtalan lármája az ő képzelődésében.

Mert -ez esős, szeles éjszaka gonosz, mintha kísértetekkel volna telve. Sötétsége úgy belemélyed a két hegy között az útba, hogy az egészet egy óriás sirboltozattá változtatja, melyben fáradtan csuszkáinak, beteg, bűnös emberek, kiknek nyugodni kellene, de kiűzi őket pihenő helyükből megromlott vérük üldözéss.

S mind zúgva kiáltja a fülébe :

— Megcsal az az asszony téged, Csada József, minden nap százszor megcsal!

sünk, hogy az igazságot meggyőződésünk teljes erejéből nyilvánítsuk és azt senkitől meg ne tagadjuk. így habár a Bisson-féle ocsmányságokért expiálodva semmiképen nem lehetünk, azért még sem fojthatjuk el magunkban, hogy a Deréky által megírt Napraforgóban, a magyar szinmü- irás legbecsesebb anyaga vannak létez- ményezve. Az aztán egészen más kérdés, hogy ezek az értékek gyalutlan. ácsolt ládában, vagy mesterien csiszolt, gyöngy kirakatu palissander dobozban vannak-e letéteményezve. Mert minden korok és idők alaptétele marad az, hogy nagyot a szinmüirás terén igazán csak az alkodhat, ki tiszta, hamisithatlan és csorbithatlan lélektant ad. Már pedig minden lélekben vannak jó és rossz tulajdonságok, amelyek a szenvedélyeken mind megannyi prizmákon keresztül ezerféle színekben játszanak. Egy ember sem teljesen ördög és egyik sem fenékig angyal. A külső és belső mozgalmak hullámcsapásai alatt törnek felszínre a jó és nemtelen vonások indulatai. Ezekről ediszóni mozgó, eleven, szines- képet adni ez a szinmüirás mestersége és titka. Mert ebben a fortélyban jelesnek lenni a legnagyobb ritkaság, igen kevés az igazi színműíró. Hozzá a hivatott színműírónak az embert nemesíteni, pallérozni ez az igazi feladata. Amit csak úgy érhet el, ha az erényt nehéz megpróbáltatásokon, de mindig úgy viszi keresztül, hogy diadalmasan emelkedjék fel minden zivatarokból. Neki meg kell vigasztalni az embert, hogy erkölcsi értékeivel módja van a legnagyobb hajótörésekből önmegtagadás és küzdelem árán megmenekedhetni- Erre inteni és sarkalni is kell, nem pedig a francia színműírók módjára erkölcsi ocsmányságokba belefuthatni. A sötét színeket is avval az energiával kell színre hozni, hogy azok erkölcsi forradalmakra vezessenek. Festhetjük ha tetszik a pezsgőző és kéjelgö Párist, de úgy hogy háttérben feltűnjön a a patkány evő, a kloákákból tengődő Páris is. Az intés első stádiuma, mely után BaElkábultan, támolyogva halad la a félhomályos lépcsőkön a pályaudvarra az érkező vonat elé.

— Engem megcsal 1 — és a kétségbeesés hozzászegödik kegyetlen társul.

III.

Előtolul a gép vérvörös lámpája: a vonat megérkezett. A pályaőrök, a targoncások, a vizet áruló asszonyok, meg a szomszédba készülő vásárosok kisietnek, a kis pályaudvar környéke valameunyire megvilágosodis, mig a síneken végig fekszik a nagy, lomha vonat.

Egy első osztályú kocsiból kiszáll a gyönyörű Mathild. Nagy selyem köpeny van rajta, mely hozzásimul ehhez az eszményi szobornak való alakhoz, a kebelén egy csomó drága virág, a vállán átakasztva egy kis aranykapcsos táska. Az arca ha- lavány fehér, a szemei bágyadtak, az ajkai azonban pirosabbak, mint máskor. Ahogy lelép a kupéból, vele finom erős parfümillat száll a szegény állomás perionjára. A kocsi ablakából három mámoros fiatal ember leskelüdik az asszony után nevetve. . .

Az ura elejébe ment. Meg akarta ölelni. Az asszony azonban előre sietett, h elszaladt a lépcsőn és levetette magát a hálószoba pamlagára. Édes szőke feje hátra hanyatlott és a haja megbomlott, bolondul