Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Apai nagyapámról, Lechner Gyuláról (1857-1921) édesapám mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt és az ő elbeszélései alapján az egyszerű munkásemberről számomra is egy jóságos ember képe rajzolódott ki. Nagyapánk eredeti foglalkozása szerint kosárfonó iparos volt. Nemrég egy televíziós ismeretterjesztő filmben egy idős kosárfonó arról beszélt, hogy ez az a mesterség, melyet az emberek a madaraktól tanultak el. Azt hiszem, ehhez a szelíd, jó emberhez illik is ez a madaraktól ellesett foglalkozás, igaz, később, jobb jövedelem érdekében állást változtatott és a vasútnál helyezkedett el. A nagypapa azon túl, hogy családjának a megélhetését biztosította, arra is törekedett, hogy gyermekeit tehetségük szerint iskoláztassa, s különösen vonatkozott ez egy szem fiára, édesapánkra. Nagyanyánk, Schafhütl Anna (1863-1927), azt hiszem, nagyon okos, bölcs asszony volt, akit édesapám nagyon tisztelt, szeretett és elismert, és akihez valószínűleg nagyon bensőséges kapcsolat fűzte. Egyik mondatát, melyet az akkor még talán először bevezetett nyári időszámításról írt egy levelében, Apu többször idézte, tetszett neki édesanyja „lényeglátó" megfogalmazása: "A gyerekek most 7 órára mennek iskolába és akkor van 8 óra." Nagyszüleimnek 11 gyermekük született, de a felnőtt kort csak öten érték meg. Nem tudom pontosan, hányán voltak idősebbek, hányán fiatalabbak, mint Apu, de két kis húgáról tudom, hogy őrzött emlékeket (pl. a kis Kati szerette kikapargatni a tejeslábost), és ez a két kis testvére ment el úgy egy diftéria járvány idején, hogy mire egyikük temetéséről hazajöttek, a másik kislány meghalt. Apu akkor már gimnazista volt, szerencsére ő nem betegedett meg, sőt, mint mondta, számára a vakációt jelentette a járvány, mert az iskolát 6 hétre bezárták és ez idő alatt legtöbb idejét a korcsolyapályán töltötte. Nagyapánkat nem csak jó embernek, de egy igazi gentlemannek is tartom. Ezt több történet is indokolja. Mint írtam, nagyapám fiát jó iskolába akarta adni, amire Fehérváron meg is volt a lehetőség, ezért az ottani ciszterekhez íratta be. Apu viszont egyáltalán nem tanult, mint mondta, bizonyos tantárgyakból még füzete sem volt. Egész délután gombozott a társaival az utcán, s amikor hallotta, hogy este 6-kor a gyári duda a munkaidő végét jelzi, hazarohant, szétdobálta a könyveit, mint aki nagyon tanul, hogy édesapja már ebben a helyzetben találja. Ez így ment mindaddig, míg édesapja be nem ment az iskolába, ahol a tanárok közölték vele, hogy bár a fiú értelmes, tehetséges, de így nincs értelme taníttatni, ha ő ennyire nem akar tanulni. Szegény nagyapám nagyon letörten Édesapánk szülei 19
