Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Visszatekintés elődeinkre Családunk nem volt tősgyökeres veszprémi. Édesapám, Lechner Alajos (1895-1975) Székesfehérváron született, felmenői apai és anyai ágon is fehérváriak voltak. Anyai nagyapám Mórról, nagyanyám Tolnáról származott, elődeik is ezeken a településeken éltek, de ők már Budapesten ismerkedtek meg, a XIX. század végi nagy népmozgások őket is a fővárosba sodorták. A XIX. század első évtizedeitől átböngészett anyakönyvek tanúsága szerint őseink nevei nagyrészt német hangzásúak, akad köztük cseh is, s csupán az egyik anyai dédanyámnak volt magyar vezetékneve. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna magyar érzel- műek. Nemrég Schönberger Jenő, Szatmárnémeti püspöke, aki maga is szatmári sváb származású, egy rádiós beszélgetésben „oltott magyaroknak" nevezte ezeket a messziről jött, de magyarrá vált honfitársainkat, akik - mint mondta - „jobbak, mint a direkt termők". Ami őseinkben közös: mindannyian katolikusok voltak, s érdekes módon apai és anyai felmenőim rokonságában is volt egy-egy kanonok, Székesfehérváron Domisch István, Kalocsán Schweitzer József. Most idős koromban visszatekintve egyre nagyobb mulasztásnak tartom, hogy amíg lehetett, nem faggattam ki jobban szüléimét az ő szüléikről, nagyszüleikről, rokonaikról, nem kértük el a régi fényképeket az utódok nélkül elhunyt nagynénénk férjétől. Szüléink ugyan elég sokat meséltek gyermekkorukról, szüléikről, de a rokoni kapcsolatokat nem láttuk át, a Tolnán, Fajszon, esetleg Mohácson maradt rokonokról, az ő leszármazottaikról már semmit nem tudunk. Ezért is vállalkozom most arra, hogy legalább a megmaradt emlékeket, ismereteket megörökítsem. Székesfehérvár, belváros a két világháború között 18
