Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Magda néni levelének keltezése és az én emlékeim szerint tehát 1945 novemberében útra keltünk Halász Jancsival, hogy hazatérjek Veszprémbe. Erre az útra már jól emlékszem. A vonat, amelyikkel utaztunk, elég különös volt, ugyanis a vasúti kocsiknak se tetejük, se oldaluk nem volt, a platón ült mindenki a batyuján, de a vonat olyan lassan ment, hogy attól nem kellett tartani, hogy valaki leesik. Már sötét este volt, mire Veszprémbe értünk, s amikor a konyhai bejárati ajtóhoz érve, az üvegen keresztül láttuk, hogy Anyu ott ül és varr egyedül a konyhában, Jancsi előre engedett engem, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés. A hatás nem maradt el, bár nem is egészen az történt, amire Jancsi számított, ugyanis a kendővel bekötött fejem, a kigömbölyödött arcom alapján Anyu először meg se ismert, csak nézte, hogy miféle kislány került oda olyan késő este. Amikor aztán felismert, össze-vissza ölelt, csókolt, ami eltartott egy darabig, s mikor „kiszabadultam", akkor köszöntem csak szépen, hogy „kezét csókolom". A hírre, hogy hazajöttem, persze az egész család ösz- szecsődült, de én legjobban Grisára emlékszem, aki nem bírt magával az örömtől, és egy csomó rubelt hozott és rakta az ölembe és kérlelt, hogy „пой Агнушка, пой", vagyis „énekelj Agneska, énekelj"l Jó lenne tudni, vajon miket énekelhettem, de sajnos csak egy dalra gyanakszom, mintha azt az iregi óvodában tanultam volna, ez pedig a „Két krajcárom volt nékem" kezdetű. Az iregi tartózkodásnak volt még egy kis utójátéka. Egy alkalommal valami meghitt, csendes foglalkozás közben mondtam Anyunak, hogy mesélek egy viccet, amit Iregben hallottam. Anyu érdeklődve hallgatta, én pedig előadtam az akkori időkre jellemző viccet. „Egy néninek ikrei születtek. Az egyik megszólalt: sprechen sie Deutsch? (beszél németül?) - a másik ráfelelt: не понемаю". (nem értem). Látva Anyu megrökönyödött arcát, kicsit csalódottan kérdeztem: „Te nem nevetsz? Ott a nénik úgy nevettek." A viccet persze csak évek múlva értettem meg, arra viszont büszke vagyok, hogy az idegen nyelvű mondatokat ilyen jól megjegyeztem. Az ezredes és Grisa még ebben az évben hazament, mert decemberben már egy fiatal katonákból álló hattagú csoport lakott nálunk, egy 18 éves őrmester, Iván Mel'nyicsuk vezetésével. Az ezredes távozásakor még okozott egy kis meglepetést Anyunak, ugyanis búcsúzáskor meghazudtolva addigi pökhendi magatartását, sírva csókolta össze Anyu arcát, haját, kezét, aki szinte megkövültén fogadta ezt a heves érzelmi kitörést. Egyébként hazautazáskor az ezredes három vagon „hadizsákmányt" vihetett magával, míg Grisa csak egy utazó táskát. 102
