Lechner László: Családtörténet két szólamban 1. Veszprémi vagyok? - Veszprémből Veszprémbe 3/1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
A gimnáziumi évek közelebbről - Diákélet a háború kemény sodrában
Az 1944/45-ös tanévet az Irgalmas-rendi iskola kölcsönkért tantermeiben ugyan megkezdtük, de egy hónap múlva ez is megszűnt. Utána nemsokára ezt az iskolát magyar katonai hadikórháznak használták. Eközben már Magyarország területén törtek előre az orosz csapatok, a Dunántúlt délről megközelítve a Balaton és a Duna között nyomultak fölfelé Budapest irányába. December közepére már Siófok-Simontomya vonalát is elérték, de itt német és magyar csapatok ellenállásába ütköztek. Ez a közelség már Veszprémet is fenyegetően érintette, ekkor már a tanárok és diákok közötti kapcsolat sem volt fenntartható. A nyilas terror fokozódásával meggyorsultak a deportálások, de katonaszökevények után is vadásztak, az elfogottak közül többet nyilvános helyeken ki is végeztek. 1945 elején magam is láttam egy tarkón lőtt katonaruhás egyént a Piac-téren kikötve a Fata virágárus standja mellett. Feleségem felakasztott katonát is látott kislánykorában ezen a téren. Naponta 8 órás munkaszolgálatra kötelezték a 14 és 70 életév közötti férfi lakosságot, a hadiüzemi alkalmazottak kivételével. Diáktárs barátaimmal együtt a volt kereskedelmi (ma Kossuth) iskola udvarának gyülekező helyén mi igyekeztünk olyan csoportba kerülni, amely a jutási repülőtéren kapta feladatul a kifutó pályákról a hó eltakarítását. Itt ugyanis sok volt a számunkra érdekes látnivaló, mert mellettünk szálltak fel folyamatosan a bevetésekre induló Messer- schmitt Bf. 109-G. magyar és német vadászgépek. Láttuk ezek feltöltését, indítását, startját és számybillegető landolásukat, ha légigyőzelemmel tértek vissza. A pilóták sorában ismertük fel Debrődy Gyurka főhadnagyot, iskolánk öregdiákját és kiváló cserkészét, nemkülönben a legendás hírű, 352 légi győzelmes Erich Hartmann német vadászrepülőt. Ennél barátságtalanabb közmunkánk volt a lövészárkok ásása, amit Gelemér major és a Látóhegy között tervezett védővonal helyén végeztünk. Legmegrázóbb emlékem azonban az elesett német frontkatonák temetéséhez fűződik, amit német tábori csendőrök harsány utasítására kellett végeznünk a Dózsa-városi temető mögötti területen 1945. január 20. körül. Katonás sorokban kijelölt 2><0,6 m-es gödröket kellett kicsákányozni a keményre fagyott földben 60 cm mélyre 1-1 embernek. Ha végeztünk vele, újat kellett kezdeni. Ezekbe hordták folyamatosan teherautókról a csatatéren összeszedett, vagy a hadikórházból hozott hullákat. Ezek a zömmel 20-25 éves katonák a balatoni csata január 18-án indított, utolsó nagy német ellentámadása során estek el. Később exhumálták őket, maradványaikat a Vámosi úti német katonatemetőben helyezték örök nyugalomra. 86
