Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

kezdve naponta átlag négy órát álltam sorban. Mivel fejenként csak fél litert adtak, vittem magammal a már hét éves Zoli öcsémet, s így egy liter boldog tulajdonosai lettünk.

Egyszer egy roppant kemény jelenetnek voltam a tanúja és majdnem résztvevője. Valamilyen élelembeszerzési akciót szerveztek közalkalmazottaknak. Nekünk is járt belőle. Hoztak is egy autóval krumplit. Megraktunk egy zsákot, de az akciót vezető pénzügyőr arra hivatkozva, hogy az egy hölgyé, megtiltotta, hogy elvigyük. Apám megfontolt ember volt, de most elvesztette az önuralmát. Amilyen hangerővel és amiket mondott, nem bírná ki a nyomdafestéket, sem azelőtt, sem azóta nem hallottam ilyeneket tőle. Igaza volt, a kedvezményezett, aki miatt a pénzügyőr egy nagy családot megkárosított a barátnője volt. Csakhogy az ugyancsak hangosan előadott „érveit" az oldalán hordott revolver erősítette. Én lassan araszolva közelítettem hozzá, azzal az elszántsággal, hogy ha a fegyvere után nyúl, ráugrom, és foggal-körömmel megakadályozom, hogy elővegye. Felnőtt férfivel nyilván nem bírtam volna, de gondoltam, mire leráz magáról, apám is tesz valamit. О azonban mást tett: megfogta a zsák két sarkát és kiborította a krumplit. Tele lett vele a Diófa utca.

Váratlanul visszaérkezett Németországból Jóska nagybátyám. Még az ő harmatgyenge kondíciójához képest is rozoga állapotban, a felesége pedig a nyolcadik hónapban. A bőröndjét sem tudta elhozni az alig száz méterre levő házunkig. Nekem kellett értük mennem, s vissza is vinnem, mert még aznap továbbindultak Budapest felé, majd onnan Kolozsvárra. Ami azt illeti, elég sokat jött-ment a háború alatt és után. Egy haszna a mozgékonyságának volt, megtakarította maguknak a „felszabadulás" gyönyöreit. Romániából valamit még segíteni is tudott. Megszabadított például a sóhiánytól. Csomagot ugyan nem lehetett küldeni, de tucatszámra adta fel a belülről alaposan megsózott leveleket.

Szüleim mindig szép, harmonikus életet éltek. Egyetlen egyszer volt tartós feszültség köztük, s az is erre a borzalmas 1945-1946-os évre esett. A vita tárgya: visszamenni, vagy maradni. A gyulafehérvári pénzügyigazgató a nagybátyámon keresztül üzent, hagy apámat szívesen visszavenné, azóta sem tudta pótolni. Anyám nagyon szeretett volna hazamenni, a honvágy Veszprémbe ugyanúgy elkísérte, mint korábban Désre, s ehhez jött most ráadásnak a nyomor. Apám viszont ebben a kérdésben hajthatatlan volt: „Ennek a pokoljárásnak egyszer csak vége lesz. Én még esetleg valahogy elboldogulnék a románok között, de gondolj a gyerekeink jövőjére." Végül igaza lett, mind a négy gyereke diplomát szerzett, ami Romániában reménytelen lett volna, s ahogy a stabilizációval az éhezés megszűnt, magával vitte a családi vitát is.

96