Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

Addig is a nyomor ellen tenni kellett valamit. Apám nagy kockázatot vállalt, 1945 augusztusában átszökött Erdélybe élelemért, és tizenkét napra eltűnt. Mi történhetett vele, és mi lesz most a családdal?! Anyámnak, amióta férjhez ment, nem volt állása, nem is kellett. Akkor még természetes volt, hogy egy állami tisztviselő el tud tartani egy hattagú családot. Kis gyerekek mellett meg milyen munkát vállalhatna? Lehet, hogy gyerekfejjel nekem kell családfenntartóvá előlépni?

Végre megérkezett apám szerény csomaggal, nyúzottan és roppant mérgesen. A története ismét lehangoló és jellemző volt. Sikerült átjutnia a zöld határon, találkozott Pannival, aki mindent szerzett, amire szükségünk lehetett. Visszafelé már nem volt ilyen szerencséje. A román határőrök észrevették és rálőttek, éppen hogy sikerült egérutat nyernie. A magyar katonáktól nem tartott, nem is próbálta elkerülni őket. Azok pedig elfogták, mindenét elvették, öt, mivel nem volt ehető, elengedték. Apámat azonban ilyen köny- nyen nem lehetett lerázni. Előbb a helyi, majd a felsőbb parancsnoksághoz fordult. Az előbbi éppoly lelketlen volt, mint a legénysége, az utóbbi azonban visszaadatta neki, amit még nem zabáltak fel. Pannitől egyébként megtudta, hogy mik történtek Fehérváron, de erről majd később.

A hivatalban közölték, hogy mindenkinek be kell lépni valamelyik pártba. Normális államokban a közalkalmazottaknak legfeljebb eltűrik, de semmi esetre sem kötelezik őket rá. Abból sem csináltak titkot, hogy a kommunista párttagság előnyökkel jár. Kérdeztem apámat, hogy melyik párt milyen. Legyintett:,mindegyik baloldali, s különben sem szuverének. Moszkva parancsol, és jaj annak, aki nem engedelmeskedik." Pár nap múlva mondta, hogy belépett a Kisgazdapártba. Kérdeztem, hogy miért abba? A válasza: „azért mégsem egészen egy kutyák."

Most tolassunk egy kicsit az időben. Egyik nap, még 1945. május első felében szólt apám, hogy menjek a várba, mert kezdődik a gimnáziumban a tanítás. A mai Óváros téren szovjet katonazenekar a himnuszukat játszotta, majd egy szakasz díszsortüzet lőtt. Aznap fejeződött be Európában a világháború. Ahogy átértem a Várkapun, az utcán láttam nyolc gyereket. Kérdeztem tőlük, hol a gimnázium?- Mi vagyunk a gimnázium.- És tanár nincs ?- De van. És egy kicsit távolabb álló fiatal paptanárra mutattak.

Odaléptem hozzá, összeütöttem a bokámat, tisztelegtem - ahogy azt Désen tettük - mondtam a nevemet, meg hogy szeretnék beiratkozni. Elmosolyodott és így válaszolt: „sapka nélkül nem szokás tisztelegni, nálunk különben sem ez a köszönési mód". Aztán elkérte az indexemet, s ezzel a

97