Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

ez az inflációs gőzhenger beindítása révén érintette. A korábban keményvalutának számító pengő haláltánca, a milliók, milliárdok, billiók, adópengők, a hetente legalább egy nullával hosszabb címletek lehetetlenné tettek minden értelmes gazdasági tevékenységet. Visszaestünk a föníciaiak előtti világba, a cserekereskedelembe. Már akinek volt még elcserélni valója. A vágtató infláció kit így, kit úgy ért, a mi családunkat telibe találta. Csaknem mindenünk Erdélyben maradt, szüleim minden ékszere, még a jegygyűrűjük is a Szovjetunióba vándorolt, ismerősünk, aki segíthetett volna, egy lélek sem volt. Apámat az igazoló bizottság ugyan meghagyta hivatalában, csak éppen a fizetése még WC-papírnak is alkalmatlan volt. Ha nagyon sietett vele, mire a piacra ért, kaphatott a havi béréért egy pohár tejfölt. Kérdeztem, érdemes-e ezért robotolnia. Válasza, mint mindig, logikus volt: „Egyszer csak rendeződnek a viszonyok. Különben is van egy újabb fogalom, a közveszélyes munkakerülés, ezen a jogcímen internálhatnának."

Szerencsére még a régi világ összeomlása előtt a hivatalban fizetésként nagy mennyiségű cigarettát osztottak. Ez egy időre megmentett az éhhaláltót, mert dohányért még lehetett valamennyi élelmet kapni. Lassan azonban a cigaretta is elfogyott. Kertes házban laktunk. Ezen a nyáron állítottam fel a gyümölcsfogyasztási rekordomat. Egyik nap megszámoltam, százhuszonhét barackot ettem, mást semmit. Ezzel a teljesítménnyel ma lehet, hogy mentőkre szorulnék. Apámmal jártuk a falvakat, főleg Kádártára, Rátótra természetesen gyalog, és újra tapasztaltuk, hogy a szolidaritás errefelé ismeretlen fogalom. Pénzről szó sem lehetett, ha nem akartuk kinevettetni magunkat. De amit cserére még felajánlhattunk, evőeszközöket, rend ruhát, azokért is szemérmetlenül keveset adtak, már ahol egyáltalán adtak. Egyszer mégis sikerült egy zsák krumplit szereznünk. Rátóttól hazáig egy tragacson diadalmenetben toltuk.

Puliszkát Erdélyben sohasem ettünk, most ünnep volt, ha kukorica- liszthez jutva anyám „román ételt" készíthetett. Azt, hogy nincs zsír, már olyan jól megszoktuk, hogy amikor egy keveset mégis sikerült szerezni, hasmenést kapott az egész család. Cukorról már régóta csak álmodni lehetett, ezt mi felnőttek valahogy még kibírtuk, de amikor a só is elfogyott, már nem ment le egy falat sem a torkunkon.

A legnagyobb veszélyben Pali öcsém volt. Már elmúlt két éves, jól beszélt, de talpra állni nem tudott. Amit mi néha napján mégis ettünk, az ö gyomra nem tudta elfogadni. Mégis sikerült megmenteni. Valahol hallottam, hogy a Faárugyár területén lehet tejet kapni. Rohantam haza a már csaknem történelmi ereklyeként szolgáló kapcsos-üvegért, s attól

95