Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Kisebb csoda, emberségből

- És én most mit tegyek itt magával egyedül?- ?!- Hány gyereke van?-Négy.- Tűnjön el!- Köszönöm, de adjon valamilyen igazolást a jelentkezésemről, mert az első utcasarkon elfognak, s a gyermekeim azon nyomban árvák lesznek.

És adott, mert emberséges ember volt, s mert nyilván ugyanúgy látta, mint minden épeszű, hogy ennek a mészárlásnak már semmi értelme sincs. így apám még az általános mozgósítás után is velünk maradhatott.

Gondolom az így legalizált „dezertálása" nem igényel erkölcsi indoklást, hiszen itt régóta szó sem lehetett nemzeti érdekek védelméről. Szegény hazánk érdeke már egyértelműen azt kívánta volna, hogy óvjuk meg azt a keveset, ami még nem pusztult el, és ne dühítsük még jobban magunk ellen a győzteseket.

Az én helyzetem, finoman szólva szintén tisztázatlan volt. Veszprémben nem jelentkeztem a leventéknél. Azt meg már Budapesten is tapasztalhattam, hogy ennél összehasonlíthatatlanul kisebb „vétséget" is milyen állati brutalitással torolnak meg. Otthon aránylag biztonságban voltam, mert a nyilasok nagy szövetségesük közelében kisfiúk voltak. A németek puszta jelenléte miatt egyszer sem mertek minket zaklatni.

Csakhogy az utcán naponta kellett járnom, méghozzá csaknem az egész városon keresztül. Amikor Veszprémbe kerültünk, a gimnáziumban már nem volt tanítás. Ezzel szemben a Viadukttal szemben álló szegényházban kisgyermekek részére naponta tejet osztottak, Pali öcsém egyetlen emészthető táplálékát. Érte menni az én feladatom volt.

Útközben bármikor igazoltathattak, s ha talán agyon nem is lőnek, könnyen elhurcolhattak volna anélkül, hogy otthon akár annyit mondhattam volna: Isten veletek. Mint ahogy ez egy velem pontosan egykorú, későbbi osztálytársammal meg is történt: Évtizedekkel később egyszer meglátogatott. Régi, közös élményekről beszélgettünk, s aztán elkalandoztunk még régebbi korokba is, amikor még nem ismertük egymást. Elmeséltem egy ilyen 1945-ös kritikus utam történetét. Élénken közbeszólt, hogy mikor történt, merthogy ő is arra járt. Mondtam a dátumot, de tovább kérdezett, kíváncsi volt az órára is. Csodálkozva, de válaszoltam.

Szerencséd volt, én egy órával előbb mentem és egészen máshova érkeztem. A nyilasok váratlanul lezárták a Jókai utcát, s aki hímnemű a csapdába szorult, azt már vitték is Németországba.

85