Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Kisebb csoda, emberségből
húzódva néztük a tűzijátékot, és feszültségünket tréfálkozással próbáltuk levezetni. Nem hősködésből tettük. Valahogy megnyugtatóbb volt kint szembenézni a veszéllyel, mint a lakásban, vagy egy semmitől sem védő óvóhelyen várni a kiszámíthatatlant. A németek minket látva csóválták a fejüket és fedezékbe vonultak. Nyilván ezeknek a tapasztalt katonáknak volt igazuk, hiszen ha az oroszok nem is dobáltak ötszáz kilós bombákat, azért a „mutatvány" egyáltalán nem volt veszélytelen. Erről alkalmam volt rendszeresen meggyőződni, amint másnap a városban járva számba vettem a friss romokat. Halott, vagy sebesült addigra már nem volt, - nyilván elszállították őket - vértócsában fetrengő, megmerevedett, vagy kidöntött belű lótetemet viszont láttam nem is egyet. A nyilasok egyre jobban dühöngtek, a szó klinikai értelmében. Egy- re-másra jelentek meg a falragaszaik, a visszatérő fenyegetésük minden esetben a „felkoncolás" volt. Az egyik plakát láttán megfagyott bennem a vér. Már az 1930-ban születetteket is behívták. Öt hónappal voltam csak fiatalabb náluk. Mindazokat, akiket katonaszökevényeknek minősítettek, kivégezték. Egyet táblával a nyakában kiültettek a főtérre, a bakancsát „takarékosan' lehúzták. Ott kékült félrebillent fejjel. Egy másik embert, ugyancsak a téren, felakasztva tettek napokra közszemlére. Már elég edzett voltam Veszprémbe érkeztünk előtt is, láttam halottat addigra, de kivégzetteket akkor először. És valahogy ezek a természetellenesen épnek tűnök sokkal borzalmasabbak voltak, mint a bombák által félig széttépettek. Kisebb csoda, emberségből Amitől folyamatosan rettegtünk, bekövetkezett, apámnak is menni kellett. Rettenetes, ezt már nem lehet elkerülni! Mi lesz vele? Túléli-e? És mi lesz velünk? Ki tartja el a népes családot? Anyám, amióta férjhez ment, háziasszony volt, én gyerek, a többi még gyerekebb. És ismét csoda történt, mert ez már az volt. Igaz, ennek a csodának egy kicsit segíteni is kellett. Apám valóban az életével játszott. Kockázatos, de okos taktikát eszelt ki. Három napig reggeltől estig kerülgette a kaszárnyát. Ott csak nem igazoltatják. Amikor látta a menetalakulatot kivonulni, bement és jelentkezett. Egy őrmester - a nevét sajnos utólag sem tudtuk meg - döbbenten nézett rá:- Három napot késett, tudja hogy ezért mi jár?- Nem voltam itthon, nem jöhettem előbb, de most itt vagyok, önként jelentkeztem. 84
