Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Dilettánsok és őrültek

Az események sorrendje már összefolyik emlékeimben. Egyik délelőtt gyalogsági fegyverek ropogására figyeltünk fel, később ugyanabból az irányból ágyútűz is hallatszott. Mi ez? Talán itt lennének már az oroszok? De nem, ez még nem az ostrom kezdete volt. Egy sárga csillagos ház lakói végső kétségbeesésükben fegyveres ellenállásra szánták el magukat. Igazuk volt: ha már mindenhogyan meg kell halni, jobb fegyverrel a kézben, mint áldozatként a vágóhídon. Fegyverhez persze csak kevesen jutottak. Elég sokáig hősiesen harcoltak. Az egyenlőtlen, kilátástalan küzdelemnek - mint mesélték - egy német harckocsi vetett véget. Nekifogott módszeresen lebontani az épületet. Később magam is láttam a közepén leszakadt bérházat.

Iszonyú erejű detonáció rázta meg a várost. Mint kiderült, felrobbant a Margit-hid pesti szárnya. Mindenféle hírek keringtek szabotázsról, mégis valószínűbbnek tartottuk, hogy véletlen volt, mert fényes nappal, zsúfolt forgalom mellett nehéz lett volna ilyen akciót végrehajtani. Láttam is a villamosokkal együtt félig leszakadt hidat.

Akkor még nem tudtuk, hogy a többi drága, szép hidunkra is ugyanez a sors vár, s azt sem, hogy Európa egyik legnagyobb barokk épülete, a király nélküli királyi palotánk is porig le fog égni.

Elterjedt a hír, hogy az oroszok már Vecsésen vannak. Érthetetlen, de a tömegpszichózis még mindig hatott.

A fővárosban kis területen is nagy a népsűrűség, s akkor még nem volt divat a nagycsaládosokat hülyének nézni, és nyomorra kárhoztatni. Egy szó mint száz, a környéken sokan voltunk gyerekek, s én hamar beilleszkedtem. Az ismeretség az óvóhelyen kezdődött, de a focizást persze a felszínen is lehetett folytatni, mert az utca kívül esett a forgalmon.

Elég nagyok voltunk már ahhoz, hogy a hadi helyzetet is megvitassuk, annyira azonban még nem, hogy a színlelés mesterei legyünk. Azt hiszem, a húsz-harminc főnyi csapatban én voltam az egyetlen, aki a háborút kilátástalannak láttam. Annyi eszem, és Romániában korán megszerzett önfegyelmem persze volt, hogy ezt a „defetista" nézetemet ne hangoztassam. Igaz, az ellenkezőjét sem mondtam, mert csak hallgatni tanultam meg, hazudni nem. Azóta is az a véleményem, hogy a hallgatás jogos önvédelem. Magára vessen, aki ezt egyetértésnek veszi. Ami számomra teljesen felfoghatatlan volt: miközben a front moraja egyre „élvezhetőbbé" vált, a gyerekek zöme rendíthetetlenül hitt a győzelemben. Volt olyan is közöttük, aki csak egyetlen lehetőségtől rettegett: nehogy azelőtt nyerjük meg a háborút, mielőtt még őt is bevennék katonának, mert néhány tankot páncélököllel okvetlenül ki akar lőni.

77