Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Ki tudja merre visz a végzet

csak anyám fért be, a két kisebb gyerekével. Mi „nagyok" — hatéves Zoli öcsém is már annak számított — a platón, a csomagok tetején helyezkedtünk el, ahogy tudtunk.

Újra elindult bizonytalan jövőnk felé a végzetet jelképező teherautó. Debrecenig, ha igaz, s ha nem kapunk légitámadást, eljutunk, de onnan hogyan tovább?

Még egyszer visszanéztem a ház felé, amely négy évig az otthonom, két testvéremnek pedig a szülőháza volt. Felvillant a szobák képe, ahol minden bútor a régi helyén állt, elárvultán. Keményen össze kellett szorítanom a szám, nehogy remegni kezdjen a széle, mert ez ekkora fiúra már szégyen lett volna. Akkor felejtettem el végleg sírni.

Lassan gördült a gépkocsi lefelé a lejtőn, aztán ki a városból. Újra búcsúzni kellett egy várostól, amelyben jó volt élni, alighogy gyökeret vertünk benne.

Anyám, elöl a sofőr mellett, ezt az érzést valószínűleg nem élte át. О szegény, Dést sehogyan sem tudta elfogadni. Számára mindenben Fehérvár volt a mérce. Meg sem próbált tárgyilagos lenni.

66

Családunk Désen, 1941.