Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Ki tudja merre visz a végzet

Apám az első év sokkja után megkedvelte a várost. Emlékszem, mennyire dicsérte a szép öreg fákkal beültetett parkot, s benne a fut- ballpályát, amely a nagyenyedire emlékeztette, ahol valamikor diákként ő is rúgta a labdát. Nyomorunk elmúltával hamar kialakult a társasága is, akik közé rendszeresen járt, főként a helyi kaszinóba, de soha életében még spiccesen sem láttam hazajönni.

Nekem a négy dési évemből három kifejezetten szép emlék maradt. A családban én szerettem meg legjobban a várost. Annyira, hogy azóta sem tettem be oda a lábam. Gyulafehérvárra tizenhat évi kényszerszünet után többször is ellátogattam. Szülővárosomat, amikor rám virradt az élet, Románia részeként ismertem meg. Azt viszont képtelen lettem volna elviselni, hogy az egykor lelkesen magyar Dést román városként lássam viszont. Maradjon meg emlékemben, amíg élek, kilenc éves korom nagy élménye, a nemzetiszínű zászlódíszbe öltözött és hazafias ünnepségeivel, magyar felirataival. Ezt az évszázadot magyarul érző, nemzetét gyászoló ember csak úgy tudja elviselni, ha néha homokba dugja a fejét.

Ment az autó és jöttek a fájó gondolatok. Ez az út semmiben sem hasonlított a négy évvel korábbihoz. Más volt a tétje, más a hangulata. Akkor vesztettünk és nyertünk. El kellett hagynunk a szőkébb pátriánkat, de várt a valóságosnál is szebbre álmodott hazánk. Most csak vesztettünk, mindent és végleg. Menekültünk Magyarországgal együtt.

Északnyugat felé a Szatmár-Nagykároly-Debrecen vonalon haladtunk. Katonailag már csak ez az útvonal volt biztosított. Búcsúztam a korábban sohasem látott szép, változatos erdélyi tájtál. Szeptember második felében hűvös idő volt már, különösen estefelé. A természet akkor még ismerte a naptárt és tette a dolgát. Időnként csendesen esett az eső, mintha az ég is minket siratott volna. Az alkalmilag összeverődött árva kis csapatot, s egy ezer éve rossz helyre sodródott árva népet. Öntudatlanul az énekkarban tanult dal egyik sorát kezdtem dúdolni: „...Légy boldog újra te árva ország..." Nem ment tovább, mert nem lehetett akkor ott hinni, hogy „lesz még ünnep, lesz még feltámadás..."

Minél gyorsabban haladtunk, - a fizika törvénye szerint — annál erősebben vágott a levegő az arcunkba. Egyre jobban fáztam. Ráadásul előző nap délután kihúzták egy zápfogamat. A helye fájt, az arcom meg lassan a duplájára dagadt.

Az első éjszakát még jóval Szatmárnémeti előtt egy román faluban töltöttük. A szabadban kisgyerekekkel nem éjszakázhattunk, szállást kellett keresni. Egyik ház olyan volt, mint a másik. Jellegzetes, vályogból döngölt zsúpfedelű, kékre festett viskók. Összkomfortról itt aligha

67