Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Ki tudja merre visz a végzet

- Közeledik a front, félünk itt maradni.- Megértem.- Azt hallottam, önök segítenek azokon, akik el akarnak menekülni.- Igen. Hány személyről van sző?- Négy gyerek, a férjem és én, összesen hatan.- Mikor akarnak indulni? Ajánlom, hogy minél előbb.- Hát ma már nem, de ha holnap lehetne ...- Hány órakor?- Reggel hét?- Kérem adja meg a címet. Küldök egy teherautót, hétkor ott lesz, de csak Debrecenig mehet, és másokat is vinnie kell. Sok a menekült, tette hozzá mentegetőzve, és még szerencsés utat kívánt.

Rohamtempóban újra kellett csomagolni. A munkában ismét részt vettem én is. Fájdalmas emlék, mert tisztában voltam vele, bogy aminek nem jut hely a ládákban, azokat többé aligha látom. De sok kedves könyvem és játékom jutott erre a sorsra! Mégsem volt egy szavam sem anyám döntései ellen. Láttam, hogy neki a tárgyak halálra ítélése még jobban fájt. Megértettem azt is, hogy most a létfenntartási eszközöké az elsőbbség.

Lakott a közelünkben két idősebb, becsületes magyar nő. Testvérek voltak, varrónők. Szüleim írtak a nevükre egy fiktív ajándékozási iratot, azzal a szóbeli megegyezéssel, hogy ha valaha visszakerülnénk, megőrzik számunkra, ha nem, minden az övék marad.

Naiv kísérlet volt. Mihelyt a románok „kétezer éves ősi földjüket" visszaszerezték a magyar megszállóktól, egyik első dolguk volt az „elhagyott javak" lefoglaltatása az erre „illetékes" hatósággal, a Casbival. Amikor pedig a közben kalandos úton hazakerült, tehát román állampolgár Jóska bátyám, mint „örökös" jelentkezett, tanácsolták neki, hogy „tűnjön el, amíg ép bőrrel megteheti". Ez lett anyám hozományának a sorsa. Két évtizedbe tellett, mire a házat, ahol laktunk, újra lakásnak, és a berendezést ismét bútornak lehetett nevezni.

Másnap reggel, pontosan a jelzett időben megállt a teherautó a házunk előtt. Rögtön ki is tört a vita: A sofőr szerint ilyen helyzetben a pénzt, ékszert és a kisméretű értékes tárgyakat szabad csak magunkkal vinni. Anyám azonban nem tágított, s végül győzött is. A ládák felkerültek, sőt, még a matracok is.

Az utcában lakott a másik menekülő család: Fiatal házaspár, kétéves fiukkal. Felrakodtak ők is. A harmadik utas szintén idejött. Apám egy agglegény kollégája volt, ö csak két bőröndöt hozott. Az ugyancsak túlterhelt teherautón fölöttébb nagy volt a népsűrűség. A sofőr mellé most

65