Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Három évre új gyerek lehettem

ródlipályára, a Csernátoni utcába egy mellékutcából is rohantak be szánkókkal. Számottevő forgalom ugyan nem volt, de elvétve szekerek, sőt gépkocsik is jöhettek.

Komoly baleset szerencsére nem történt, csak néhány nagyobb bukfenc. Zoli öcsémet mindenhova magammal vittem, eleinte szülői parancsra, később már önként. Történt egyszer, hogy hárman ültünk a szánkón. Én vezettem, mögöttem Zoli, leghátul egy Tibi nevű, velem egykorú gyerek; a kisebbet tehát közrefogtuk. Csakhogy valaki korcsolyával a lábán vontattatni akarta magát és belekapaszkodott Tibi vállába, Nekem előre kellett figyelni, mert a sebességünk egyre nőtt. Egyszer egy erősebb zökkenést éreztem, és mintha megkönnyebbültünk volna. Aztán még egy kisebbet döccentünk. Sejtettem, hogy valami hátul nincs rendben, de bármennyire is fékeztem, csak a lejtő alján tudtam megállni. Ott aztán meggyőződhettem róla, hogy a gyanúm nem volt alaptalan: elfogytak az utasaim. Mint kiderült, a kapaszkodó legényke elbotlott és lerántotta Tibit. Az öcsém szegény kapaszkodott belém, amíg tudott, aztán csak legurult ő is. Szerencsére senkinek sem lett baja.

Egy másik alkalommal én is korcsolyával mentem. Korcsolyapálya volt ugyan a gimnázium udvarán, de komolyan fel sem merült, hogy igénybe vegyük. Az nem volt elég izgalmas. A társaság fele szánkóval, fele korcsolyával jött. Mi, korcsolyások kértük a másik csoportot, mennének már előre, mert különben, ha valamelyikünk elesne, könnyen elüthetnének,

Egy kivétellel — éppen az említett Tibi fiú volt — hajlottak is az okos szóra, ö azonban csak azért sem mozdult. Próbálták megtaszítani, de ahogy elengedték, lefékezett. Ekkor jött egy kajla ötletem. Intettem, hogy hagyják, majd én. Fogtam egy jó keményre fagyott lócitromot. Odamentem hozzá, mintha az előző meddő megtolási kísérleteket akarnám folytatni. Amikor minden erejével a fékezésre koncentrált, a kucsmájába tettem az említett sajátságos „déligyümölcsöt". Aztán kacsintva jelentettem a többieknek, hogy hiába én sem bírok vele.

Ebből jó móka kerekedett, mert szépen feldíszített fejfedőjével többször oda-vissza megtette az utat. Fejéke pedig a megtisztelő bánásmódtól és a kellemes melegtől kezdett ellágyulni. Végül a megjelenésére ismételten felharsanó derű a kárvallottat ön- és kucsmavizsgálatra késztette. Felfedezvén fejfedője tartalmát, de nem ismerve az „ajándékozót", mérgében a közönség legvidámabb tagjához vágta. Balgaság volt, mert a legerősebb röhögött a leghangosabban. Alkalmasint utólag levonta azt a tanulságot, hogy bűnbaknak vaktában is célszerűbb gyengét kiválasztani.

51