Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Három évre új gyerek lehettem
A legbüszkébb azonban a huszárjaimra voltam. Lóval együtt sem voltak 7-8 cm-nél magasabbak, mégis, még a dolmányukon a sújtások is látszottak. Ruhájukat a 48-as huszárezredek színeire festettem. Egy szóval sem állítom, hogy műveimnek művészi értékük lett volna, viszont a legjobb játék — mindegy, milyen színvonalon — az alkotás. Ekkor, tízévesen született az első találmányom. Asztali labdarúgó játék, gombok helyett golyókkal, kirajzolt posztón. Sokat játszottunk dési legjobb pajtásommal Hórival (Horváth Zoltánnal). Rövidesen belenőtt Zoli öcsém is. Vele később tökéletesítettük és felnőttként szabadalmaztattuk. A másik „férfias" elfoglaltság természetesen a futball volt. Állandóan, minden formában játszottuk. Ha csak ketten voltunk, kapura lövöldöztünk egymásnak. Ha kilyukadt egyetlen agyonfoltozott futball labdánk, megtette a tenisz, sőt a rongylabda is. Olyan futballmeccs pedig nem lehetett a városban, ahonnan hiányoztam volna. Lelkes szurkolója lettem az NB III.-ban játszó DSE-nek, de ha a Dési MÁV játszott odahaza, minden rivalizálásuk ellenére annak is szurkoltam. Amikor tehettem, még az edzésekre is eljártam és boldog voltam, ha egy-egy labdát én vihettem a játékosnak vissza. Egyébként az erdélyi labdarúgás magas színvonalú volt. Nagybátyám mesélte, hegy 1940-ben a Ferencváros Kolozsváron vendégszerepeit az észak-erdélyi válogatott ellen. A mérkőzés elején rúgtak is mindjárt egy elegáns gólt. Hanem azután a meccs egészen másképp folytatódott, nagyarányú vereséggel tértek haza. A NAC (Nagyvárad) utolsó magyar- országi szereplése szép búcsú volt, fölényesen megnyerte a bajnokságot. Második helyen a Ferencváros, harmadikon a KAC (Kolozsvár) végzett. Nagyon utáltam Désen a kígyókat, mert sajnos ilyenek is voltak. Amikor egyszer a kertünkben a nagyra nőtt füvet lekaszálták, két, egy méternél hosszabb példányt ütöttek agyon. Ezek nem voltak mérgesek, de máshol előfordult vipera is. Egyszer osztálykirándulásra mentünk a Rózsa-hegyre. A sor elején a tanító hirtelen megállt, mi csaknem egymásra buktunk. Aztán a kezével csendet intett és mutatta, hogy forduljunk vissza. Ekkor láttam meg az előttünk hat-nyolc méterre az ösvényen sütkérező apró viperákat. Elképzelni is rossz, mi történt volna, ha ránk támadnak a felnőtt állatok. A tél beállta sem rontotta el a szórakozásunkat, csak másféle feltételeket kínált. A foci helyett jött a szánkó és a korcsolya. Mivel az egész városrész domboldalra épült, s az utcák a főtér irányában lejtettek, méghozzá elég meredeken, kitűnő lehetőséget nyújtottak a téli sportokhoz. Nem voltak ezek egészen veszélytelenek, mert a hosszú lejtőkön szánkóval, korcsolyával egyaránt nagyon fel lehetett gyorsulni, s a fő 50
