Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Három évre új gyerek lehettem

„munícióért" lehajolt, s akkor egy velőscsontot indítottam magas röp- pályán. Amikor szegény felemelkedett, becsapódott a mellére derült égből a velőscsont. Bömbölve távozott.

Otthon nem volt szokás semmit sem elhallgatni, így ezzel a ballisztikai teljesítményemmel is eldicsekedtem. „Elismerésként" kaptam is apámtól egy szikrázó nyaklevest. Igen, a verés tőle néha kijárt. Kellett is a kemény kéz, mert elég vad kölyök voltam, e nélkül lehet, hogy garázda verekedős felnőtt vált volna belőlem. A testi fenyítés azonban rögtön megszűnt, mihelyt az — tízéves korom után — már nem a fenekemet, hanem az önérzetemet sértette volna. Tudott apám szóval is büntetni, még a hangját sem kellett felemelnie hozzá.

Fiúgyerekek még békében is gyakran játszanak háborúsdit, hát még, ha mást sem hallanak, mint hadijelentéseket. Volt is mindenféle történelmi kornak megfelelő, részben magunk gyártotta fegyverzetünk. Erős íjakat tudtunk például készíteni, amelyekkel húsz-harminc méterről akár embert is meg lehetett volna sebesíteni. A „teljesítményt" nem a „haditechnika", hanem csak fizikai erőnk korlátozta. Egymásra „kíméletből" csak tompa végű fa nyílvesszővel lőttünk. „Vadászathoz" azon48

Désen, 1942.