Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Három évre új gyerek lehettem
Anyám testvérei cingár kis emberek voltak, apám bátyja viszont hatalmas erejű. - Mi védjünk meg?! Hiszen félkézzel eltakarít mindkettőnket! A kétszólamú nevetéshez Zolti bátyám is csatlakozott, lezárva ezzel a családi drámát. Három évre újra gyerek lehettem Valamiért anyámmal Kolozsvárra utaztunk, amikor már az egyes állomásokon is, a városban pedig mindenütt fekete zászlókat láttunk. Ezek adták tudtul Teleki Pál tragikus halálát. Az okot, hogy tudniillik nem volt hajlandó az országot elindítani a katasztrófa felé, csak később tudtuk meg. Ami végkövetkezményében tragédia volt a nemzetnek, az — különös fintora a sorsnak — átmenetileg megjavította családunk helyzetét. Apám állását véglegesítették, és szakvizsgák letétele után szolgálati idejének megfelelően tanácsosi, később főtanácsosi címmel fizetését a korábbinak jóval több, mint kétszeresére emelték. Ehhez jött még az egyáltalán nem jelképes családi pótlék. Akkor még arra törekedtek, hogy ne haljon ki a nemzet. Ami viszont a címeket illeti, azokon nagyokat mulattunk. Még a királyi Romániában is mindenkinek egyszerűen domnule (uram) volt a titulusa. Egyszer valaki a szervilizmustól átszellemülve így emlegette a főnököt: „ az igazgató úr ónagysága." Mire apám száraz székely humorral: ,,Nem is tudtam, hogy az igazgató úr nő." Egy csapásra minden rendbejött a családban. Megszűntek az anyagi gondok, kisimult a szüleim arca, s ahogy elmúlt a vészhelyzet, én is visszavedlettem természetes állapotomba: gyerekké. A harmadik elemiből a negyedikbe léptem, a goromba igazgató keze alól egy hazafias gondolkodású, igazságos tanító irányítása alá. Ma is szeretettel gondolok rá, Szász Dezsőre. Lettek újra igazi jó pajtásaim. „Életterünk" is nagy volt. Az ikerház mindkét nagy udvara és kertje, a temető és a környező utcák is. Itt ez sem volt veszélyes. Egészséges fiúgyerekek persze elkerülhetetlenül össze is verekedtek. Mi sem voltunk angyalok, verekedtünk is néha, de soha sem nemzetiségi alapon. Itt ugyanis mi, magyarok voltunk többségben. Különben ilyenfajta nacionalista „hőstetteket" sem szüléink, sem tanáraink nem tűrtek volna el. Egymás épségének veszélyeztetéséért egyébként sem járt dicséret. Egyszer egy gyerekkel távolról dobáltunk egymás felé minden dobhatót. A repülő kövek, földdarabok és egyéb tárgyak elöl azonban, ha odafigyeltünk, nem volt nehéz kitérni. Megvártam hát, amíg ellenfelem 47
